Hivatásom Gyerekekkel foglalkozni, nevelni, oktatni és tanítani Őket, szerintem az egyik legszebb dolog a világon. Mióta az eszemet tudom, mindig arra készültem, hogy gyerekekkel foglalkozzam és ez majdnem így is történt. Először hivatásos katonaként felnőtt fiatalokkal kerültem kapcsolatba, Őket okítottam és terelgettem az élet útvesztőjében. Később nevelőszülőként a 19 hónapostól a 18 évesig kerültek hozzánk gyerekek, akikkel kicsit másképp, de nagyon nagy szeretettel és türelemmel foglalkoztunk, akik némileg mentálisan sérülten kerültek a családunkba és nagyon más életvitelt éltek. Őket is meg kellett tanítani minden olyanra, ami szükségeltetik a nagybetűs Élet megélésére és családra nevelni Őket. Velük sem könnyű és ennyi év tapasztalata után, merem mondani, hogy mindezt fizetésért és munkaviszonyért nem szabad csinálni. Ez a hivatás 24 órára szól és néha még többre is. Intézetben, ahol jelenleg dolgozom, szintén azt kell, mondjam, hogy ezt a „munkát” szívvel lélekkel, csak hivatása szeretetéből tudja mindenki végezni. Sokszor, mikor fáradtan indulnék haza, pár mosoly, gesztus, jó szó a gyerekek részéről feledteti a fáradtságot és eszembe juttatja az otthoniakat, akik ugyanazt a szülőt várják, aki minden nap hazamegy és tanul velük, ellenőrzi leckéjüket, vacsorát készít, ellenőrzi a másnapi órarend szerinti iskolatáska bepakolását, majd beszélget a gyerekekkel és nem érezteti, hogy Ő már fáradt, álmos. Mikor a gyerekek elmennek lefeküdni, akkor készül a másnapi ebéd és készülnek az iskolai szendvicsek. Mikorra ágyba kerül, már félholt, aki másnap elsőként kell keljen, hiszen gyermekeit iskolába kell indítani. Nos, ez biztosan minden családban így van és ez így is kell, legyen, de olyan gyermekekkel, akik teljesen más környezetből kerülnek a családba és más nevelést kaptak eddig, nehezebb. Utána ismét az intézeti munka és ez így megy minden nap. Nagyon jó, szeretem csinálni, és aki azt a munkát végzi, amit szeret, az bár elmondhatja, hogy boldog ember. Ehhez hozzájön a családja szeretete, elismerése, ami tetézi az örömöt. Növendékeim annak ellenére, hogy intézeti gyerekek, nagyon rendesek, tisztelettudóak és tisztában vannak az együttélés és a viselkedés szabályaival. Ők is nagyon szeretethiányosak és nagyon vágynak a szülői szeretetre, de sajnos itt nem lehet különbséget tenni gyerek és gyerek közt, ezért megpróbál az ember egyformán viszonyulni mindegyikhez, de nem mindig sikerül. Nos, ez az Én hivatásom és szeretem csinálni, de meggyőződésem, hogy nem szabad munkaként tekinteni erre a hivatásra és természetesen nem szabad munkának tekinteni a gyermekeket sem, akik legyenek bármilyenek, akkor is csak gyerekek!