Ismét csak füstölgök

Ismét egy téma, mely sokaknak nem lesz ismeretlen, akik rendszeresen(vagy nem) olvassák írásaimat. Sajnos ismét olyan téma került napirendre, ami felett nem mehetek el szó nélkül. Ma Magyarországon a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem, valamint a hozzá kapcsolódó egyéb ellátások olyanok, amilyenek. Lehetne róluk cikkezni és regényeket írni, de minek. Valószínűleg ismét nem a kis ember szava lenne hallható. Tehát csak nagy vonalakban és remélhetőleg ismeretlenül maradva érintenék egy témát. Mint tudják magam is gyermekvédelemben dolgozom most már jó ideje és erről írtam is pár szösszenetet. Amikor aztán valami szokatlan történik, ismét tollat(billentyűzetet) ragadok és a nagy nyilvánosság elé tárom, hátha nem zárt füleket döngetek. Tehát magával a szociális és gyermekvédelemmel nincsen baj, csak nem értem, mit teszünk. Adott egy család, akik létminimum alatt élnek, sok tartozással, munkanélküliséggel és nagy gyermekáldással küszködnek. Már a sok gyermek is elgondolkodtató, hogy felelősen vállalták e a szülők, de ez most nem ide tartozik. Jó pár családban egyébként is relatíve sok a gyerek, de jelen esetünkben sok. Nem tudják etetni és tisztán tartani sem őket, sokszor élelmiszerre sem futja az iskoláztatásról már ne is beszéljünk. Ekkor elindul a hivatali gépezet és először csak segíteni akarunk, majd mikor ez nem vezet eredményre, akkor a veszélyeztetett gyerekek közül a legveszélyeztetettebbet kiemeljük a családból és állami gondoskodásba vesszük. Ez lehet sokféle, akár gyermekotthon, akár nevelőszülő, akár családotthon, mindegyik megoldás törés a gyermek életében. De a nagy és zengzetes szavak szerint a család és a gyermek érdeke, különben is mindent el fogunk követni, hogy a gyermek vagy gyermekek visszakerülhessenek vér szerinti szüleikhez, ha változtatni tudnak körülményeiken. A szülők természetesen köszönik és nagyon hálásak, de sajnos semmit nem tudnak tenni a körülményeik javításán. Aztán következik a követelőzés, hogy ha már kettőt elvittek, miért nem lehet mindet, hiszen "látják kedveseim milyen kevés kis jövedelemből élünk. Persze a családit sem kapjuk, mióta elvitték a gyermekeket". Aztán meg halljuk ám, hogy az intézetben sem tanulnak semmit, csak csavarognak és kerülik az iskolát. Szöknek és lázadnak az ottlét ellen. Pedig itthon ilyet nem csináltak! Hát akkor mit értek el vele, hogy elvitték Őket. Inkább adjanak munkát, vagy olyan segélyeket amiből fel tudjuk nevelni Őket és akkor adják vissza a gyerekeket, de indulásnak jól jönne az eddig összegyűjtött kis pénzük, talán rendesen fel tudnánk öltöztetni Őket. Nos ezek és hasonló dolgok fordulnak elő ebben a szociális és gyermekvédelemben. Kérik illetékesek, hogy jelentkezzenek mind többen nevelőszülőnek, de ez mind azért van, mert már előre tudják, hogy egyre több lesz a létminimum alatt élő és erősen az állami gondoskodásra szoruló gyermek. Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás, Ne tessék félreérteni Én szeretem a munkámat, amit hivatásomnak tekintek és sosem tettem különbséget gyermek és gyermek között, de a szülői felelősséget bizony vizsgálnám. Sőt drasztikusan büntetném is a gyermek fizikai vagy mentális elhanyagolását és a szülők nemtörődöm felelőtlen gyermekvállalását, ami már lassan üzleti alapokra helyeződik át. Ebben mi az Állam haszna? Miért a nevelőszülő hálózatokat bővítik, ahelyett, hogy a gyerekek családjainak vizsgálatát végeznék rendesen és védenék meg a családokat, hogy ne kelljen egyetlen gyermeket sem kiemelni a vér szerinti családból? Az ideiglenesen kiemelt gyermekek képviselőit viszont védje meg a törvény, mert bizony számtalan esetben előfordul, hogy fenyegetések érik munkatársainkat. Tartok tőle, hogy a nevelésbe és gondozásba vett gyermekek nagy része sosem fog ennek a társadalomnak hasznos és megbecsült tagja lenni, mert nem ezt hozták otthonról, tisztelet a kivételnek. Szeretném hinni, hogy mindaz amit itt és most leírtam, már hamarosan változik és feledésbe merül, de elnézve a körülöttem élő családokat és a munkahelyemmel kapcsolatban lévő családokat, tisztviselőket, szociális gondoskodásban részt vevőket, még egy darabig szükség lesz munkánkra. Csak remélni tudom, hogy életszemlélettel és más irányú szociális gondoskodással érhetünk el eredményeket. Nem adjuk fel, mert nem lehet, de aki feladni gondolja, az is gondoljon bele, hogy mi lesz azokkal a gyermekekkel, akiket nevelőszülőként visszaad az Intézetbe! Gondoljon bele a lelki világukba és higgye azt, hogy Ők még nem romlottak, még nem látják a felnőttek csapdáit. Bizakodjunk, hogy nem bűnözőket nevelünk, nem értelmetlen a munkánk és higgyünk ebben a számomra oly szép hivatásban, mert minden keserűség ellenére sok szépsége van. Aztán, mikor már nem bírjuk tovább, tudjuk átadni a stafétát egy olyan házaspárnak, aki hasonló környezetben és gondoskodásban nőtt fel, mert Ők azok akik igazán látják a mindennapokat. Mikor ilyet tudunk állítani magunk helyett és Őrájuk tiszta szívvel bízzuk a gyermekek jövőjét, akkor nyugodt lelkiismerettel pihenhetünk, mert mi mindent megtettünk pár kisgyermek élete körülményeinek jobbá tételén. Aki segíteni tud ebben, azokat kérem ne törődjenek mindenkori vezetésünk hozzáállásával, csak neveljék a gyermekeket, mert ez a világ legszebb hivatása és a legszebb mondat az amikor a nevelt gyermekem azt mondja: Apa, szeretlek!