Nevek

Számomra hihetetlennek tűnik és jómagamnak sosem jutott volna eszébe. Azt gondolom, törvény adta jogunk, de tegye a szívére a kezét az, akinek eszébe jutott. Valami oka van vagy nagyzási mánia? Valahova akarok tartozni és ezért ezt az utat választom? Nem hiszem, inkább a másik felét gondolom, mert ha valaki el akar tűnni, az biztosan okkal teszi. Úgy gondolom, akinek nincs félni valója annak ezt az utat nem is kell választania. Hogy miről is beszélek? Hát a névváltoztatásról, ami igencsak elszaporodott egy bizonyos közösségnél. Valaki kitalálta és azóta elvesztek a klasszikus nevek és családokat neveztek át tetszőleges, vagy régi Magyar családok neveire. Eddig valamit legalább sajátunknak mondhattunk, de ennek is vége. Már saját nevünk sincs. Persze demokráciában azt teszünk, amit akarunk, de ez nem túlzás egy kicsit. Tételezzük fel, hogy elmegyek külországba, elkövetek pár olyat, amit ott sem dicsőítenek és mielőtt bárki felelősségre vonhatna, hazautazom és pár hónap alatt nevet változtatok. Aztán az új nevemmel ismét kiutazok és ott folytatom, ahol abbahagytam. Aztán ha valami történik, kiderül, hogy régebben miket tettem, mosom kezeimet, hiszen Én nem az vagyok aki vagyok, hanem teljesen ugyanaz vagyok, csak másképpen. Őseink forognak sírjukban, mikor meghallják, hogy ősi Magyar nevek mely személyeknek lesz búvóhelye. Büszke nép vagyunk, akik büszkék a nevükre, de már arra sem, mert nem a miénk kizárólagosan. Ezek szerint névrokonom van kéretlenül is és lehet hivatkozni kapcsolatokra, még akkor is, ha sosem találkoztunk, csak éppen ez a vezetéknév jutott az illetőnek az eszébe. Hát ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket nehezen nyelünk le, de mit tehetünk. Tavaly kicsapták az iskolából a Sz.Klaudia, ma jár ide egy Nemes Klaudia, de nem tudjuk ugyanaz e? Persze mondhatnánk: Mit háborogsz, hiszen nem rövidítettek meg senkit. Igaz, de irritál, hogy pár tollvonással megváltoznak sorsok és besározódhatnak ártatlanok, hiszen a nép asszociációja nagyon erős. Kistelepülésen, mindenki ismer mindenkit és egyszer csak azt hallják a falusiak szájából, hogy: Na ezeknek is szép kis rokonságuk van! Hát igen, erről írtam!

Levél

Kedves Szüleim! Tudom, hogy régen írtam már Nektek, de az idő sajnos….Meghalni nincs időm. Régebben tudjátok nagyon jól, hogy szinte hetente írtam, de mostanában nincs rá időm. Annyit dolgozunk, mint állat és mégsem jutunk előre. Tudjátok felvettük a jelzáloghitelt, aztán meg autót vettünk és így kilóg a lábunk a takaró alól. Éjt nappallá téve dolgozunk, hogy ki tudjunk mindent fizetni. Feleségem is 16 órákat dolgozik, hogy azért a gyerekek ne vegyék észre a pénztelenséget. Egyébként jól vagyunk, amit Nektek is kívánunk, és igazán felemelhetnétek néha a telefont. Tudom, hogy kevés a nyugdíj és minden nagyon sokba kerül, de két perces telefonbeszélgetés nem kerül sokba. Sajnos Nekünk nincs pénzünk a telefonokat feltölteni, de hívni tudtok minket. Remélem nem lesz beteg senki, mert nem nagyon tudnánk kifizetni a gyógyszereket. Nektek még futja? Azt gondoltam tizenéves koromban, hogy majd Én foglak eltartani Benneteket és gondtalan életetek lehet, de nem rajtam múlott. Most már csak az jön, hogy a nyugdíjakat is csökkentsék. Remélem, nem merik megtenni. Látjátok egyre több a szegény ember és a kilátástalanság visz sokukat öngyilkosságba, de lehet, hogy ezt is akarja elérni a vezetés?! Persze bízunk, mint Apa mondaná, hogy hit nélkül élni nem érdemes. Hiszünk és szenvedünk, mert még a hitet nem fogadják el a bankok. Egyre többet hallani, hogy hamarosan jobb lesz, de ezt mind olyanok mondják, akiknek amúgy sincsenek napi gondjaik. Mi meg csak tűrünk és szenvedünk, mert ilyen balga a Magyar. Apu! Neked még nem jutott eszedbe, hogy az elmúlt húsz évben, amit tönkretettek, azt mennyi idő alatt lehet majd helyreállítani? Tudod szoktad mondani, hogy a II. világháború pusztításai után tíz-tizenkét évvel már romokat sem lehetett látni és vadonatúj gyárak ontották magukból a friss termékeket.?! Hát ez a vívmány ám, amit most elkövettek ellenünk. Gratulálok! Büszke lehet magára az elmúlt húsz év összes felelős polgára. Remélem, ezt a történelmet nem ferdítik el és nem kell átírni a történelemkönyveket. Reméljük, hogy minden, amit tesznek, a Mi érdekünkben történik, mert akkor könnyebb elviselni a kevés kis rosszat, ami még hátra van. Hát ilyen körülmények között élünk (vegetálunk) de nem panaszkodni akartam, csak úgy kijön az emberből. Te is tudod Édesanyám, hogy mindig olyan ember voltam, aki a törvénytelenség és a hazugság ellen volt. Azért valami jót is mondok: Gyerekeink jól tanulnak, egészségesek és semmit nem érzékelnek a körülöttük folyó mindennapos szenvedésekből. Még mindent meg tudunk adni nekik, amit a józanész megenged. Mi meg majd csak el leszünk valahogy. Most zárom soraimat és a legközelebbi viszontlátásig jó erőt és egészséget kívánunk. Fiatok, Béla Ui: Ígérem hamarosan írok és ezután rendszeresen fogok .

Hát ezt is megértem. Ledolgoztam életem jó részét, van 36 év munkaviszonyom és oda jutottam, hogy a keresetemből nem tudom általam megszokott módon és színvonalon eltartani a családomat. Pár éve kezdődött, de azt mondtam, hamar lecseng ez is és visszaállunk a régi kerékvágásba. Hát ebből nem lett semmi. Mint minden szülő Én is csak a gyerekeimnek élek és azt szeretném, ha nekik kicsivel jobb lenne, mint Nekünk volt. Nem gondolok Én luxusokra, csak az adott korban elvárható és sokak számára elérhető nyaralások, márkás ruhák, cipők, iskolai szakkörök, melyek fizetősek és sokkal jobbak, mint régebben voltak. Szeretném, ha az általam felnevelt gyermekek tisztességes szakmához jussanak, melyből becsületesen élve tudják gyerekeiket felnevelni. Persze mondhatják most sokan, de hiszen ez nem csak pénz kérdés! Hát lehet, hogy nem, de nagyban befolyásoló tényező. Az a problémám, hogy míg körülöttünk sokan pofátlanul élnek és soha nem tudni miért, de ezt látjuk. Aztán van egy réteg, mely mindegy mit csinál, mindig talpra esik, vagy talpra segítik. Vannak, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, mert törvényeink megvédik Őket. Minket miért nem? Mi is itt élünk, sőt talán még mi vagyunk többen, de tény, hogy lassan rosszabbul él aki keres és folyamatos munkája van, mint az, aki léha és segélyből iszik a kocsmában. Nincs fizetnivalója ,mert Ő védett és sosem fogják kilakoltatni! Nem fizet rezsit, mert nem tudnak vele mihez kezdeni. Én meg a fizetésemet teljes egészében befizetem a bankoknak és a multiknak, mert itthon már nincs otthon! Csekkjeink feladása után következne az osztás és szorzás, mert élni is kellene valamiből, de sajnos ezt a legkönnyebb, mert minden hónapban párizsis szendvics és tojásételek, mert azok még tojnak. Kenyeret próbálunk otthon sütni, mert spórolni lehet vele. Gyerekeinknek meg egyre többször mondjuk, hogy : Sajnálom, de nem futja rá. Nyaralások, közös programok szinte ki vannak zárva, mert mindig a munka, hiszen plusz jövedelem nélkül már elárverezték volna a házunkat is. Szóval keresetünk nagyon korlátozott és szinten van már hat éve. Persze ez senkit nem érdekel, akit nem érint. A bajom az egésszel az, hogy míg mások gyarapszanak és semmit nem tesznek érte, addig a dolgozónak nagyon kevés marad. Nem véletlenül hajtogatják a módos emberek, hogy Dolgozz Nekem miinél többet, annál több lesz NEKEM! Most már csak azon gondolkodom, miként magyarázom meg a gyerekeimnek, hogy miért mondom egyre többször, Hogy sajnos nem futja, mikor azt látják, hogy sosem vagyunk otthon, mindig dolgozunk. Ők nem értik, miért lett olyan a világ, hogy Minél többet keresel, annál kevesebb jut haza!? Mindig azt szoktam példálózni nekik, hogy ezer forintból könnyebb gazdálkodni, mint százból, de míg nekünk több nem jut, addig ebből kell megoldani. Mondom, de nem értem, hogy miből?

Könnyezem, mert hiányzik! Állok a temetőben Édesanyám sírjánál és könnyezem. Ő már 28 éve nincs Velünk és bármennyire telik is az idő, egyre jobban hiányzik. régebben, mikor frissek voltak az emlékek, már hiányzott, mert nem volt kihez fordulnom, ha gondjaim akadtak. Nem volt segítségem az apró dolgokban és nem segített senki, mikor nagy döntéseket kellett hoznom. Akkoriban azt mondta nevelőapám, hogy az Édesanyám nélkül elveszett ember vagyok és valószínűleg az utcán végzem. Hát ez nem így történt! Van munkám, saját házam, csodálatos feleségem és még csodálatosabb gyermekeim. Mindent a magam és a nejem munkájából teremtettünk elő és már akkor is hiányzott. Sokat könnyeztem éjszakánként, mikor visszaemlékeztem a régi mindennapokra. Emlékeztem a csínytevésekre és az Ő kedves simogató kezeire, melyek óvtak és megnyugtattak. Emlékeztem a megbocsátásokra és a szigorra, mely nélkül sosem jutottam volna oda, ahol most tatunk. Szeretnék olyan lenni, mint Ő, de olyan nincs még egy. Kedves, megbocsátó és családszerető. Sosem láttam fáradtnak, pedig látástól- vakulásig dolgozott. Mindig ott volt, ahol kellett, mindig tudta mi a helyes és mit kell tenni! Később, már fiatal felnőttként is számíthattunk rá és türelme volt mindenhez. Tisztában volt élethelyzetünkkel és nagyon örült, mikor el akartam venni a menyasszonyomat. Hamar megszerette Ő is és lázasan készültünk az esküvőre, mikor egyik reggel holtan találtuk. Az orvos azt mondta, olyan hirtelen jött a szívelégtelenség, hogy nem tudta leküzdeni a szervezete, álmában meghalt! Akkor azt hittem vége a világnak. Aztán éltük az életünket tovább és próbáltuk elleplezni hiányát, de kevés sikerrel. Ahány alkalommal meglátogattam, mindig elbeszélgettünk és mindig elmondtam, hogy ennyire hiányzik, de segítséget nem kaptam. Most, hogy már ennyi idő eltelt, azt gondoltam már nem lesz szükségem segítségére, de itt állva a sír mellett, érzem, hogy az életem alakulása, csak az Ő segítségével történhetett. Amikor bajban voltam, mindig hozzá fohászkodtam és utólag visszagondolva mindig megoldódott. Ezt csakis Neki köszönhetem. Sírok és nem szégyenlem, mert azt az embert veszítettem el, aki halála után is a legnagyobb segítőm maradt. Itt állok a sírnál és emlékezem, mert Édesanyám volt az egyetlen a világon, aki halála után is megmaradt Nekem. Közben elégett a gyertya, melyet gyújtottam és körülöttem elfogytak a hozzátartozók. Lassan elindulok Én is és arra gondolok, hogy ide mindig jöhetek, ha segítségre lesz szükségem, mert Ő mindig Velem van! Nézem a temetőt, mely ilyenkor meghatóan gyönyörű! Csend van, csak a lépteim csikorgása hallatszik a murvás úton. Visszanézek és úgy tűnik, mintha Édesanyám sírjától integetne valaki. Visszaintek ás magamban mormolom: Köszönöm mindazt, amit Értem tettél, Isten áldjon meg édesanyám!