Legyen már vége

Úgy éreztem magam, így ötven felett, mint akit megaláztak, kizsákmányoltak, leírtak és megsemmisítettek. No nem panasznapot akarok tartani és még csak politizálni sem szeretnék, de most már tényleg elértem a vég kezdetéhez. Pár évvel ezelőtt, még bizakodva figyeltem a körülöttem és tágabb környezetemben történő dolgokat, mostanra viszont már nem értem és nehezen élem meg mindezt. Családom napról-napra vergődik, pedig van munkánk és nem is keresünk rosszul. Gyerekeink valamilyen szinten meg vannak elégedve a jelenlegi színvonalunkkal, de természetesen Ők is el tudnának képzelni más életet, ahol kevesebbszer hallanák, hogy sajnos most erre meg erre nem telik, majd máskor. Szeretnének elmenni Ők is nyaralni és legalább egyszer egy héten családostól részt venni valamilyen rendezvényen, falunapon, pikniken vagy egyéb megmozduláson. Sajnos életünk úgy alakult, hogy nem engedhetjük meg mindezt. Őrülünk, ha havonta eljutunk egy vízpartra, ahol a magunkkal vitt szendvicseket és üdítőket fogyasztjuk. Nosztalgia! Teljesen retro érzés, mint a hatvanas években. Persze nevelt gyerekeink ennek is nagyon örülnek, mert mikor kapcsolattartásra haza utaznak, ott még ennyi sem jut. Ők látják igazán a különbséget és ezt hangoztatják is, hiszen nincs szégyelleni valójuk, nem Ők tehetnek arról, hogy nevelőszülőknél kell élniük. Pár éve még lázadtak ez ellen, szöktek és csavarogtak, aztán ráébredtek, hogy ez az élet az egyedüli választás most számukra, beletörődtek sorsukba. Aztán később látták a két családmodell közötti különbséget és elég volt számukra, hogy ezt a formát válasszák, de a vér szerinti szülők szeretetét sosem pótolhatja a nevelőszülők szeretete. Bármennyire is igyekszünk mindent megadni nekik, mit tudunk, sajnos a gazdaság mostani állása szerint nem jut több és ezt kell naponta ismételgetni, mert már nincs hitegetés, már Ők sem hisznek a jobbrafordulásban, csak azt hajtogatják, hogy ennél rosszabb ne legyen. Hát Mi is ebben bízunk. Reménykedünk és dolgozunk, hogy ezek az emberpalánták a későbbiekben jövőnk alappillérei legyenek és vállaljanak fel Bennünket, mert Mi most azért dolgozunk, hogy a jövőjük és a Mi jövőnk biztosítva legyen. Érezzék a felelősségét annak, mikor egy családból valamilyen oknál fogva kiemelik a gyerekeket és számukra idegen embereknél helyezik el Őket, mert a vér szerinti szüleik, valami miatt nem képesek a felnevelésükre. Mi hiszünk abban, hogy jó példamutatással járva előttük, megmutathatjuk számukra, hogy más élet is van, mint az ahonnan Ők idekerültek, mert szeretni kell a szülőket, de észre kell venni hibáikat is. Ha észrevesszük a hibákat és megpróbálunk úgy élni, hogy ne kövessük el Mi is ugyanazokat, akkor már megérte Nekünk nevelőszülőknek dolgozni és felnevelni ezeket a gyerekeket. Arról nem tehetnek, hogy ide fajult az élet, de változtatni sorsunkon és az Ő sorsukon csak Mi, később pedig saját maguk tudnak. Az életben sok minden éri még Őket, amire fel is tudnak talán készülni, de ami most folyik szűkebb környezetünkben, az rajtunk kívül álló és szerintem általunk nem is befolyásolható. Csak fáj, mert nem ezt ígértem Nekik! Fáj, mert nem ezért dolgoztak szüleink és fáj, mert vezető emberek herdálják el azt, amit elődeink véres verejtékkel kuporgattak össze. Fáj, mert gyermekeinknek nehezebb tisztességet tanítani, ha Ők mást látnak és éreznek. Fáj, mert aki tegnap barátod volt, holnap ellenséged lehet, ha érdeke úgy kívánja és fáj, mert engem nem erre neveltek. Statisztikák szerint egyre több az állami gondozott gyermek, de senki nem firtatja az okát! Okos, értelmes gyerekek tucatjai hagyják ott az iskolát, mert könnyebb megélni külföldön még segédmunkásként is. Hiányszakmák vannak, mert a gyerekek nem akarnak tanulni, csak divatos képzéseken. Végzős szakemberekkel van tele a munkaügyi hivatal várója, mert nincs lehetőség elhelyezkedni. Nevelt lányom jövőre végez a nyolc általánossal és elképzelésünk sincs, hogy melyik irányba segítsük a pályaválasztásában. Milyen jövőképet mutassunk neki, ha még a Mi családunk mindennapi életét sem tudjuk hosszú távra sőt rövidre sem tervezni. Szomorú élet ez és optimista jóslatok szerint is csak rosszabb lesz. Sújtanak minket adók, devizahitelek, becsapott emberek sorscsapásai, Tv híradók borongós hírei, ugyanakkor naponta látni olyan riportokat, ahol kormányhoz közeli emberek gyarapodása szemmel látható. Politizálás nélkül kérdezem bárkitől, aki tud rá válaszolni, hogy Ön vagy Önök, mit mondanak gyermeküknek, ha valami olyat lát, ami enyhén szólva is tisztességtelen, vagy legalábbis gyanú merül fel!? Mivel magyarázzák a naponta többször ismételt mondatokat, híreket, melyek ismert személyek visszásságairól szól? Mit lehet mondani egy 17 éves gyereknek, ha olyat hall, vagy tapasztal, amit Tőlem, mint nevelőszülőtől sosem hallott és sosem tapasztalt, mert megpróbálunk tisztességesen élni. Egyszer mikor iskolából hazajöttek a gyermekeink, megkérdezte a nagyobbik lányom, hogy apa Te is építesz mindegyikünknek külön-külön házat, mint az egyik iskolás társamnak a papája? Hát Én nem fogok kislányom, mert nincs miből, de az iskolatársad papájának biztosan van miből. Hol dolgozik? kérdeztem. Három éve a minisztériumban és nagyon jól keres, meg van neki egy bérelt lakása Pesten és még lakbér hozzájárulást is kap. Elgondolkodtam, hogy ezek a gyerekek mi mindennel nincsenek tisztában, de miért ne? Természetesen sokáig lehetne ezekről írni, de azt hiszem teljesen felesleges. Ha elolvassa is valaki, biztosan nem ért velem egyet, ha egyetért, akkor olyan szinten él mint Mi, tehát Ő sem sokat tehet sorsunk jobbá fordulásán. Azért (bár minden reményem szertefoszlott és kifacsartnak érzem magam és ugyanezt látom a körülöttem élőkön) még nem adtam fel és innen üzenem minden olyan embernek, aki életünk és jövőnk(gyerekeink életének) jobbra fordulásáért tehetnek, tegyék meg azokat a bizonyos lépéseket és végre önzetlenül, több empátiával felvértezve tegyék dolgukat és ne csak a parasztvakításról szóljon az élet, hanem tegyenek is végre valamit. Talán mindent felépítettünk már ami hiányzott(stadionok) most már jöhetne az életszínvonal javítása. Csak egy kicsit tegyük jobbá életünket, hogy minden jövőnket meghatározó tett olyan legyen, hogy büszkén fel merjük vállalni, ne kelljen szégyenkezni a jövőnk előtt.

Ismét csak füstölgök

Ismét egy téma, mely sokaknak nem lesz ismeretlen, akik rendszeresen(vagy nem) olvassák írásaimat. Sajnos ismét olyan téma került napirendre, ami felett nem mehetek el szó nélkül. Ma Magyarországon a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem, valamint a hozzá kapcsolódó egyéb ellátások olyanok, amilyenek. Lehetne róluk cikkezni és regényeket írni, de minek. Valószínűleg ismét nem a kis ember szava lenne hallható. Tehát csak nagy vonalakban és remélhetőleg ismeretlenül maradva érintenék egy témát. Mint tudják magam is gyermekvédelemben dolgozom most már jó ideje és erről írtam is pár szösszenetet. Amikor aztán valami szokatlan történik, ismét tollat(billentyűzetet) ragadok és a nagy nyilvánosság elé tárom, hátha nem zárt füleket döngetek. Tehát magával a szociális és gyermekvédelemmel nincsen baj, csak nem értem, mit teszünk. Adott egy család, akik létminimum alatt élnek, sok tartozással, munkanélküliséggel és nagy gyermekáldással küszködnek. Már a sok gyermek is elgondolkodtató, hogy felelősen vállalták e a szülők, de ez most nem ide tartozik. Jó pár családban egyébként is relatíve sok a gyerek, de jelen esetünkben sok. Nem tudják etetni és tisztán tartani sem őket, sokszor élelmiszerre sem futja az iskoláztatásról már ne is beszéljünk. Ekkor elindul a hivatali gépezet és először csak segíteni akarunk, majd mikor ez nem vezet eredményre, akkor a veszélyeztetett gyerekek közül a legveszélyeztetettebbet kiemeljük a családból és állami gondoskodásba vesszük. Ez lehet sokféle, akár gyermekotthon, akár nevelőszülő, akár családotthon, mindegyik megoldás törés a gyermek életében. De a nagy és zengzetes szavak szerint a család és a gyermek érdeke, különben is mindent el fogunk követni, hogy a gyermek vagy gyermekek visszakerülhessenek vér szerinti szüleikhez, ha változtatni tudnak körülményeiken. A szülők természetesen köszönik és nagyon hálásak, de sajnos semmit nem tudnak tenni a körülményeik javításán. Aztán következik a követelőzés, hogy ha már kettőt elvittek, miért nem lehet mindet, hiszen "látják kedveseim milyen kevés kis jövedelemből élünk. Persze a családit sem kapjuk, mióta elvitték a gyermekeket". Aztán meg halljuk ám, hogy az intézetben sem tanulnak semmit, csak csavarognak és kerülik az iskolát. Szöknek és lázadnak az ottlét ellen. Pedig itthon ilyet nem csináltak! Hát akkor mit értek el vele, hogy elvitték Őket. Inkább adjanak munkát, vagy olyan segélyeket amiből fel tudjuk nevelni Őket és akkor adják vissza a gyerekeket, de indulásnak jól jönne az eddig összegyűjtött kis pénzük, talán rendesen fel tudnánk öltöztetni Őket. Nos ezek és hasonló dolgok fordulnak elő ebben a szociális és gyermekvédelemben. Kérik illetékesek, hogy jelentkezzenek mind többen nevelőszülőnek, de ez mind azért van, mert már előre tudják, hogy egyre több lesz a létminimum alatt élő és erősen az állami gondoskodásra szoruló gyermek. Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás, Ne tessék félreérteni Én szeretem a munkámat, amit hivatásomnak tekintek és sosem tettem különbséget gyermek és gyermek között, de a szülői felelősséget bizony vizsgálnám. Sőt drasztikusan büntetném is a gyermek fizikai vagy mentális elhanyagolását és a szülők nemtörődöm felelőtlen gyermekvállalását, ami már lassan üzleti alapokra helyeződik át. Ebben mi az Állam haszna? Miért a nevelőszülő hálózatokat bővítik, ahelyett, hogy a gyerekek családjainak vizsgálatát végeznék rendesen és védenék meg a családokat, hogy ne kelljen egyetlen gyermeket sem kiemelni a vér szerinti családból? Az ideiglenesen kiemelt gyermekek képviselőit viszont védje meg a törvény, mert bizony számtalan esetben előfordul, hogy fenyegetések érik munkatársainkat. Tartok tőle, hogy a nevelésbe és gondozásba vett gyermekek nagy része sosem fog ennek a társadalomnak hasznos és megbecsült tagja lenni, mert nem ezt hozták otthonról, tisztelet a kivételnek. Szeretném hinni, hogy mindaz amit itt és most leírtam, már hamarosan változik és feledésbe merül, de elnézve a körülöttem élő családokat és a munkahelyemmel kapcsolatban lévő családokat, tisztviselőket, szociális gondoskodásban részt vevőket, még egy darabig szükség lesz munkánkra. Csak remélni tudom, hogy életszemlélettel és más irányú szociális gondoskodással érhetünk el eredményeket. Nem adjuk fel, mert nem lehet, de aki feladni gondolja, az is gondoljon bele, hogy mi lesz azokkal a gyermekekkel, akiket nevelőszülőként visszaad az Intézetbe! Gondoljon bele a lelki világukba és higgye azt, hogy Ők még nem romlottak, még nem látják a felnőttek csapdáit. Bizakodjunk, hogy nem bűnözőket nevelünk, nem értelmetlen a munkánk és higgyünk ebben a számomra oly szép hivatásban, mert minden keserűség ellenére sok szépsége van. Aztán, mikor már nem bírjuk tovább, tudjuk átadni a stafétát egy olyan házaspárnak, aki hasonló környezetben és gondoskodásban nőtt fel, mert Ők azok akik igazán látják a mindennapokat. Mikor ilyet tudunk állítani magunk helyett és Őrájuk tiszta szívvel bízzuk a gyermekek jövőjét, akkor nyugodt lelkiismerettel pihenhetünk, mert mi mindent megtettünk pár kisgyermek élete körülményeinek jobbá tételén. Aki segíteni tud ebben, azokat kérem ne törődjenek mindenkori vezetésünk hozzáállásával, csak neveljék a gyermekeket, mert ez a világ legszebb hivatása és a legszebb mondat az amikor a nevelt gyermekem azt mondja: Apa, szeretlek!