Miért a jók mennek el?

Fájó pont egy ember életében, mikor szerettei közül távozik valaki. Fájó az is, mikor ismerősök közül veszítünk el valakit és fájó az is, mikor barátot veszítünk el. Barátot, munkatársat, aki még élhetett volna hosszú éveket, de nem így rendeltetett. Haláluk értelmetlen számunkra és nehezen érthető, hogy 40 éves alig múlt, mikor hirtelen leáll a szív és eltávozik közülünk. Nem tudom az okát és talán sosem értjük meg, hogy az utóbbi időben korosztályunk miért veszít el szinte hetente valakit, mindannyiszor hirtelen halállal? Később megállapítják, hogy ezen szeretteink valamilyen szív és érrendszeri betegségek következtében haltak meg, de ennek előre nem voltak látható jelei. Értetlenül áll a család a barátok és a rokonság, mert életerős emberek, akik még tegnap viccelődtek, vigadoztak, gyermekeikkel játszottak, jövőt terveztek, mára már nincsenek, csak emlékeinkben. Érthetetlen és feldolgozhatatlan! Mondják az idősebbek, hogy azelőtt nem volt ilyen sok fiatalon elhunyt ember, pedig a munka akkor sem volt kevesebb és könnyebb sem. Igen, mondják mások is, hogy a rohanó élet a stresszes világ és a mindennapi megpróbáltatások sokat tesznek annak érdekében, hogy fiatalon hagyjuk itt a világot. Hajszoljuk a pénzt, a megélhetést és a családunknak teremtjük elő a mindennapokra valót. Eközben kénytelenek vagyunk elvállalni mindent, erőnkön felül, mert másképp nem megy. Barátomnak volt munkája, vállalt másodállást, sokat éjszakázott, de sosem kockáztatott. Cukorbeteg lett, de diétával kezelte, rendben is volt. Nem élt züllött életet, sosem kocsmázott és munkáján kívül sosem látták éjszaka. Az igaz, hogy a családjáért sokat tett, vállalt külföldön is hétvégi munkát, ami jó keresetkiegészítés volt, de fizikailag megterhelő. Attól függetlenül megpróbált egészségesen élni, mert tudta, hogy két kiskorú gyermekét fel kell nevelni. Meg is tett értük mindent. Feleségével együtt harmonikus családban éltek és sosem gondolták volna, hogy egyszer így lesz vége. Értelmetlen. Lehajtott fejjel emlékezünk rá és gondolatban visszaforgatjuk az idő kerekét, mert nagyon sok szép emlék köt egymáshoz minket. Munkatársak és barátok voltunk a szó szoros értelmében. Egy hónappal ezelőtt, mikor egy másik munkatársunkat veszítettük el, aki szintén 40 éves alig múlt, akkor ott a sírjánál beszélgettünk a korai halálozásról és annak értelmetlenségéről. Persze ott sem okosodtunk meg, csak megdöbbentünk és reménykedtünk, hogy mi még sokáig fogunk találkozni és barátságunk megmarad. Ezt most az élet keresztülhúzta. Csak az emlékek maradtak és a remény, hogy több barátot, családtagot , ismerőst nem veszítünk el ilyen fiatalon. Azt érzem, hogy amit gondoltam leírni, azt leírtam! Fájó szívvel emlékezem és minden nap, mikor a gyászjelentéseket olvasom az újságban, megdöbbenek, hogy milyen sok fiatal hagyja itt világunkat. Azt mondják, hogy míg valakire emlékeznek, addig nem megy el! Hát Barátom Te sosem fogsz elmenni, mert örökké emlékezni fogunk Rád! Reméljük, hogy eddigi élteted feljogosít arra, hogy a Mennyországba kerülj és onnan kísérd figyelemmel gyermekeid sorsának alakulását. Családodnak segíteni fogunk, mert Te is sokat segítettél nekünk. Drága Barátom! Nyugodjál békében!

Legyen már vége

Úgy éreztem magam, így ötven felett, mint akit megaláztak, kizsákmányoltak, leírtak és megsemmisítettek. No nem panasznapot akarok tartani és még csak politizálni sem szeretnék, de most már tényleg elértem a vég kezdetéhez. Pár évvel ezelőtt, még bizakodva figyeltem a körülöttem és tágabb környezetemben történő dolgokat, mostanra viszont már nem értem és nehezen élem meg mindezt. Családom napról-napra vergődik, pedig van munkánk és nem is keresünk rosszul. Gyerekeink valamilyen szinten meg vannak elégedve a jelenlegi színvonalunkkal, de természetesen Ők is el tudnának képzelni más életet, ahol kevesebbszer hallanák, hogy sajnos most erre meg erre nem telik, majd máskor. Szeretnének elmenni Ők is nyaralni és legalább egyszer egy héten családostól részt venni valamilyen rendezvényen, falunapon, pikniken vagy egyéb megmozduláson. Sajnos életünk úgy alakult, hogy nem engedhetjük meg mindezt. Őrülünk, ha havonta eljutunk egy vízpartra, ahol a magunkkal vitt szendvicseket és üdítőket fogyasztjuk. Nosztalgia! Teljesen retro érzés, mint a hatvanas években. Persze nevelt gyerekeink ennek is nagyon örülnek, mert mikor kapcsolattartásra haza utaznak, ott még ennyi sem jut. Ők látják igazán a különbséget és ezt hangoztatják is, hiszen nincs szégyelleni valójuk, nem Ők tehetnek arról, hogy nevelőszülőknél kell élniük. Pár éve még lázadtak ez ellen, szöktek és csavarogtak, aztán ráébredtek, hogy ez az élet az egyedüli választás most számukra, beletörődtek sorsukba. Aztán később látták a két családmodell közötti különbséget és elég volt számukra, hogy ezt a formát válasszák, de a vér szerinti szülők szeretetét sosem pótolhatja a nevelőszülők szeretete. Bármennyire is igyekszünk mindent megadni nekik, mit tudunk, sajnos a gazdaság mostani állása szerint nem jut több és ezt kell naponta ismételgetni, mert már nincs hitegetés, már Ők sem hisznek a jobbrafordulásban, csak azt hajtogatják, hogy ennél rosszabb ne legyen. Hát Mi is ebben bízunk. Reménykedünk és dolgozunk, hogy ezek az emberpalánták a későbbiekben jövőnk alappillérei legyenek és vállaljanak fel Bennünket, mert Mi most azért dolgozunk, hogy a jövőjük és a Mi jövőnk biztosítva legyen. Érezzék a felelősségét annak, mikor egy családból valamilyen oknál fogva kiemelik a gyerekeket és számukra idegen embereknél helyezik el Őket, mert a vér szerinti szüleik, valami miatt nem képesek a felnevelésükre. Mi hiszünk abban, hogy jó példamutatással járva előttük, megmutathatjuk számukra, hogy más élet is van, mint az ahonnan Ők idekerültek, mert szeretni kell a szülőket, de észre kell venni hibáikat is. Ha észrevesszük a hibákat és megpróbálunk úgy élni, hogy ne kövessük el Mi is ugyanazokat, akkor már megérte Nekünk nevelőszülőknek dolgozni és felnevelni ezeket a gyerekeket. Arról nem tehetnek, hogy ide fajult az élet, de változtatni sorsunkon és az Ő sorsukon csak Mi, később pedig saját maguk tudnak. Az életben sok minden éri még Őket, amire fel is tudnak talán készülni, de ami most folyik szűkebb környezetünkben, az rajtunk kívül álló és szerintem általunk nem is befolyásolható. Csak fáj, mert nem ezt ígértem Nekik! Fáj, mert nem ezért dolgoztak szüleink és fáj, mert vezető emberek herdálják el azt, amit elődeink véres verejtékkel kuporgattak össze. Fáj, mert gyermekeinknek nehezebb tisztességet tanítani, ha Ők mást látnak és éreznek. Fáj, mert aki tegnap barátod volt, holnap ellenséged lehet, ha érdeke úgy kívánja és fáj, mert engem nem erre neveltek. Statisztikák szerint egyre több az állami gondozott gyermek, de senki nem firtatja az okát! Okos, értelmes gyerekek tucatjai hagyják ott az iskolát, mert könnyebb megélni külföldön még segédmunkásként is. Hiányszakmák vannak, mert a gyerekek nem akarnak tanulni, csak divatos képzéseken. Végzős szakemberekkel van tele a munkaügyi hivatal várója, mert nincs lehetőség elhelyezkedni. Nevelt lányom jövőre végez a nyolc általánossal és elképzelésünk sincs, hogy melyik irányba segítsük a pályaválasztásában. Milyen jövőképet mutassunk neki, ha még a Mi családunk mindennapi életét sem tudjuk hosszú távra sőt rövidre sem tervezni. Szomorú élet ez és optimista jóslatok szerint is csak rosszabb lesz. Sújtanak minket adók, devizahitelek, becsapott emberek sorscsapásai, Tv híradók borongós hírei, ugyanakkor naponta látni olyan riportokat, ahol kormányhoz közeli emberek gyarapodása szemmel látható. Politizálás nélkül kérdezem bárkitől, aki tud rá válaszolni, hogy Ön vagy Önök, mit mondanak gyermeküknek, ha valami olyat lát, ami enyhén szólva is tisztességtelen, vagy legalábbis gyanú merül fel!? Mivel magyarázzák a naponta többször ismételt mondatokat, híreket, melyek ismert személyek visszásságairól szól? Mit lehet mondani egy 17 éves gyereknek, ha olyat hall, vagy tapasztal, amit Tőlem, mint nevelőszülőtől sosem hallott és sosem tapasztalt, mert megpróbálunk tisztességesen élni. Egyszer mikor iskolából hazajöttek a gyermekeink, megkérdezte a nagyobbik lányom, hogy apa Te is építesz mindegyikünknek külön-külön házat, mint az egyik iskolás társamnak a papája? Hát Én nem fogok kislányom, mert nincs miből, de az iskolatársad papájának biztosan van miből. Hol dolgozik? kérdeztem. Három éve a minisztériumban és nagyon jól keres, meg van neki egy bérelt lakása Pesten és még lakbér hozzájárulást is kap. Elgondolkodtam, hogy ezek a gyerekek mi mindennel nincsenek tisztában, de miért ne? Természetesen sokáig lehetne ezekről írni, de azt hiszem teljesen felesleges. Ha elolvassa is valaki, biztosan nem ért velem egyet, ha egyetért, akkor olyan szinten él mint Mi, tehát Ő sem sokat tehet sorsunk jobbá fordulásán. Azért (bár minden reményem szertefoszlott és kifacsartnak érzem magam és ugyanezt látom a körülöttem élőkön) még nem adtam fel és innen üzenem minden olyan embernek, aki életünk és jövőnk(gyerekeink életének) jobbra fordulásáért tehetnek, tegyék meg azokat a bizonyos lépéseket és végre önzetlenül, több empátiával felvértezve tegyék dolgukat és ne csak a parasztvakításról szóljon az élet, hanem tegyenek is végre valamit. Talán mindent felépítettünk már ami hiányzott(stadionok) most már jöhetne az életszínvonal javítása. Csak egy kicsit tegyük jobbá életünket, hogy minden jövőnket meghatározó tett olyan legyen, hogy büszkén fel merjük vállalni, ne kelljen szégyenkezni a jövőnk előtt.

Ismét csak füstölgök

Ismét egy téma, mely sokaknak nem lesz ismeretlen, akik rendszeresen(vagy nem) olvassák írásaimat. Sajnos ismét olyan téma került napirendre, ami felett nem mehetek el szó nélkül. Ma Magyarországon a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem, valamint a hozzá kapcsolódó egyéb ellátások olyanok, amilyenek. Lehetne róluk cikkezni és regényeket írni, de minek. Valószínűleg ismét nem a kis ember szava lenne hallható. Tehát csak nagy vonalakban és remélhetőleg ismeretlenül maradva érintenék egy témát. Mint tudják magam is gyermekvédelemben dolgozom most már jó ideje és erről írtam is pár szösszenetet. Amikor aztán valami szokatlan történik, ismét tollat(billentyűzetet) ragadok és a nagy nyilvánosság elé tárom, hátha nem zárt füleket döngetek. Tehát magával a szociális és gyermekvédelemmel nincsen baj, csak nem értem, mit teszünk. Adott egy család, akik létminimum alatt élnek, sok tartozással, munkanélküliséggel és nagy gyermekáldással küszködnek. Már a sok gyermek is elgondolkodtató, hogy felelősen vállalták e a szülők, de ez most nem ide tartozik. Jó pár családban egyébként is relatíve sok a gyerek, de jelen esetünkben sok. Nem tudják etetni és tisztán tartani sem őket, sokszor élelmiszerre sem futja az iskoláztatásról már ne is beszéljünk. Ekkor elindul a hivatali gépezet és először csak segíteni akarunk, majd mikor ez nem vezet eredményre, akkor a veszélyeztetett gyerekek közül a legveszélyeztetettebbet kiemeljük a családból és állami gondoskodásba vesszük. Ez lehet sokféle, akár gyermekotthon, akár nevelőszülő, akár családotthon, mindegyik megoldás törés a gyermek életében. De a nagy és zengzetes szavak szerint a család és a gyermek érdeke, különben is mindent el fogunk követni, hogy a gyermek vagy gyermekek visszakerülhessenek vér szerinti szüleikhez, ha változtatni tudnak körülményeiken. A szülők természetesen köszönik és nagyon hálásak, de sajnos semmit nem tudnak tenni a körülményeik javításán. Aztán következik a követelőzés, hogy ha már kettőt elvittek, miért nem lehet mindet, hiszen "látják kedveseim milyen kevés kis jövedelemből élünk. Persze a családit sem kapjuk, mióta elvitték a gyermekeket". Aztán meg halljuk ám, hogy az intézetben sem tanulnak semmit, csak csavarognak és kerülik az iskolát. Szöknek és lázadnak az ottlét ellen. Pedig itthon ilyet nem csináltak! Hát akkor mit értek el vele, hogy elvitték Őket. Inkább adjanak munkát, vagy olyan segélyeket amiből fel tudjuk nevelni Őket és akkor adják vissza a gyerekeket, de indulásnak jól jönne az eddig összegyűjtött kis pénzük, talán rendesen fel tudnánk öltöztetni Őket. Nos ezek és hasonló dolgok fordulnak elő ebben a szociális és gyermekvédelemben. Kérik illetékesek, hogy jelentkezzenek mind többen nevelőszülőnek, de ez mind azért van, mert már előre tudják, hogy egyre több lesz a létminimum alatt élő és erősen az állami gondoskodásra szoruló gyermek. Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás, Ne tessék félreérteni Én szeretem a munkámat, amit hivatásomnak tekintek és sosem tettem különbséget gyermek és gyermek között, de a szülői felelősséget bizony vizsgálnám. Sőt drasztikusan büntetném is a gyermek fizikai vagy mentális elhanyagolását és a szülők nemtörődöm felelőtlen gyermekvállalását, ami már lassan üzleti alapokra helyeződik át. Ebben mi az Állam haszna? Miért a nevelőszülő hálózatokat bővítik, ahelyett, hogy a gyerekek családjainak vizsgálatát végeznék rendesen és védenék meg a családokat, hogy ne kelljen egyetlen gyermeket sem kiemelni a vér szerinti családból? Az ideiglenesen kiemelt gyermekek képviselőit viszont védje meg a törvény, mert bizony számtalan esetben előfordul, hogy fenyegetések érik munkatársainkat. Tartok tőle, hogy a nevelésbe és gondozásba vett gyermekek nagy része sosem fog ennek a társadalomnak hasznos és megbecsült tagja lenni, mert nem ezt hozták otthonról, tisztelet a kivételnek. Szeretném hinni, hogy mindaz amit itt és most leírtam, már hamarosan változik és feledésbe merül, de elnézve a körülöttem élő családokat és a munkahelyemmel kapcsolatban lévő családokat, tisztviselőket, szociális gondoskodásban részt vevőket, még egy darabig szükség lesz munkánkra. Csak remélni tudom, hogy életszemlélettel és más irányú szociális gondoskodással érhetünk el eredményeket. Nem adjuk fel, mert nem lehet, de aki feladni gondolja, az is gondoljon bele, hogy mi lesz azokkal a gyermekekkel, akiket nevelőszülőként visszaad az Intézetbe! Gondoljon bele a lelki világukba és higgye azt, hogy Ők még nem romlottak, még nem látják a felnőttek csapdáit. Bizakodjunk, hogy nem bűnözőket nevelünk, nem értelmetlen a munkánk és higgyünk ebben a számomra oly szép hivatásban, mert minden keserűség ellenére sok szépsége van. Aztán, mikor már nem bírjuk tovább, tudjuk átadni a stafétát egy olyan házaspárnak, aki hasonló környezetben és gondoskodásban nőtt fel, mert Ők azok akik igazán látják a mindennapokat. Mikor ilyet tudunk állítani magunk helyett és Őrájuk tiszta szívvel bízzuk a gyermekek jövőjét, akkor nyugodt lelkiismerettel pihenhetünk, mert mi mindent megtettünk pár kisgyermek élete körülményeinek jobbá tételén. Aki segíteni tud ebben, azokat kérem ne törődjenek mindenkori vezetésünk hozzáállásával, csak neveljék a gyermekeket, mert ez a világ legszebb hivatása és a legszebb mondat az amikor a nevelt gyermekem azt mondja: Apa, szeretlek!

Esély az élettől

Egyik nevelőszülő ismerősöm nagyon sokáig nevelt állami gondozott gyerekeket, aztán egyszer úgy döntött, már nem bírja a felelősséget és a gyerekneveléssel járó terheket. Sok álmatlan éjszaka után úgy döntött bemegy a nevelőszülői hálózat vezetőjéhez és bejelenti, hogy még akik nála vannak, őket elindítja a nagybetűs Életbe, azután nem vállal több gyereket. Mikor belépett az intézet ajtaján, egy kislányt látott a folyosón, aki a többiektől távol álldogált és olyan szomorúan nézett maga elé, hogy nem lehetett nem észrevenni, szinte felhívta magára a figyelmet. Bement a vezető családgondozóhoz, hogy beszéljen vele, de ez a kislány nem ment ki a fejéből. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek, ám amiért eljött idáig, csak nem akarózott szóba kerülni. Aztán egy nagy fordulattal megkérdezte Erikát: Erika! Ki azt a szomorú kislány ott kint a folyosón, olyan távol a többiektől? Az egy 11 éves kislány. aki most került hozzánk és kicsit nehezen viseli az egyedüllétet. Sajnos a többiek nem nagyon akarnak vele játszani, mert nem lát és olyan idegen még nekik. Egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek Vele. Ismerősöm elgondolkozott és már el is felejtette, miért jött, csak a kislány járt az eszében. Miért más az aki nem lát és miért került ide? Mindent meg akart tudni erről a kisgyerekről, mert sajnálta és kihívásnak érezett volna felnevelni egy ilyen kisgyereket. Minden számára érdekes és fontos kérdést feltett Erikának, aki nagyon örült, hogy végre valakit érdekel ez a kislány és ismerősömet ismerve, biztosra vette, hogy jó helyre kerül, ahol szeretni fogják és mindent elkövetnek a tisztességes felnevelése érdekében, miután talán sikerül a vér szerinti családjával is elfogadtatni, akik jelenleg nem tudtak mit kezdeni egy vak kislánnyal. Az apuka, mikor kiderült, hogy a kislány nem lát, elhagyta a családját. Az anyuka pedig kilenc évesen mondott le róla, mert úgy érezte, nem tudja felnevelni a beteg kislányt. Hát ez a rövid története, mondja Erika. Ismerősöm egyből tudta, hogy ezt a kislány az Isten vezérelte Őelé és mindent el fog követni, hogy Ő nevelhesse. Erika meg minden támogatást megígért, mert eddig akárkinek javasolta nevelésre, még egyik nevelőszülő sem merte felvállalni a nevelését. Hetek alatt elintéződött minden formaság és húsvét előtt három héttel került ismerősöm családjába a kislány, aki nagy várakozással tekintett az új családjára, mert természetes félelem volt benne, mikor megtudta, hogy az intézetből elkerül és ismeretlen helyre kell költöznie. Annak viszont örült, hogy végre kell valakinek, aki önként vállalta, hogy a szülője lesz és felneveli, történjen bármi. A költözés megviselte mindnyájukat és ismerősöm is kicsit félve vágott neki a dolgoknak, mondván mit szólnak a már ott lévő gyerekek egy sérült kislánynak. Hát meglepően jól alakultak a dolgok és pár nap leforgása alatt elfogadták az egyébként közvetlen és nyitott kislányt aki a szereteten kívül eddig mindent megkapott, csak ne legyen útban. Most viszont szeretettel vették körül és a nagyobbak sokat foglalkoztak vele, ami láthatóan jól esett neki, hiszen Ő volt a középpontban. Ismerősöm átalakította mindennapjait, mert egy vak kislány más törődést, odafigyelését kívánt, mint egy látó. Meg kellett tanulnia, hogy másképp kell vele bánni és sokkal több figyelmet kíván. Húsvétra aztán már teljesen önállóan közlekedett a kislány a lakásban és bizony minden reggel ment fogadott anyjával az állatokat etetni, végezni a napi munkát. Előbb-utóbb viszont iskolába is kellene mennie, de a környéken nincs vakok intézete, ezért maradt a magántanulói viszony. Kiderült, hogy nagyon jó fejű, értelmes kislány, aki még szeret is tanulni és szinte csak issza a szavakat, melyeket felolvasnak neki. Teltek a hete is és egyre jobban beilleszkedett a kislány a családba, mely tényleg családja lett. Ekkor találkoztam ismerősömmel, mikor csillogó szemekkel és ragyogó arccal mesélte, hogy mi történt, mióta nem találkoztunk és milyen csodálatos kislánnyal ajándékozta meg Őt az élet, mert ilyen élete még sosem volt, ennyi szeretetet még sosem kapott, mióta gyerekeket nevel. Ő és a családja viszont adott ennek a kislánynak még egy esélyt, hogy tisztességes családban, rendes életet élhessen és felnőtt emberként kerülhessen vissza vér szerinti családjába, vagy teljes értékű emberként alapíthasson jövőt magának!

Vidéken élek

Valóban! Vidéken élek, mert ez Nekem régi vágyam volt, lévén falusi gyerek. Szeretem a friss levegőt a szabadságot és a közvetlen embereket. Itt mindenki ismer mindenkit és mindenki tud mindent mindenkiről, ami néha jó, de párszor terhes. Ez a vidéki élettel együtt jár. Természetesen sok minden változott itt is, csak az nem, hogy többet teszünk, mint egy panellakó! Tévedés ne essék, Nekem nincs semmi bajom a városiakkal, csak Én másképp akartam és akarok élni, nem beszélve a gyerekeim jövőjéről, de arról majd később. most úgy néz ki, akkor, mikor kiköltöztünk-közel 20 éve- akkor még jó volt falun élni. Persze most sem rossz, csak sok a hátránya, ami akkor nem volt.Nehezebben találunk munkát, mert nem akarnak utazási költségtérítést fizetni a munkaadók. Kevesebb időt töltünk otthon, mert van utazási idő, ami néha nem is kevés. Állatokkal és háztáji földdel rendelkezünk, ami időt vesz el mástól, de nem vagyunk puhányak és nem érezzük azt, hogy unalommal telített az életünk. Sok ismerősömtől hallom, aki panelban lakik, hogy bizony jó pár napja nem volt kint a lakásból, mert minek. Hát erre Én azt mondom: a jó levegőért. Persze embere válogatja. Van aki szereti a kényelmet és a nyüzsgést, Én nem. Drágább lett a vidéki élet, mert a szolgáltatók azt mondják: messze vagyunk a várostól, így minden vezeték drágább. Persze ez igaz is lehet, de ne büntessenek azért, mert nem vagyok hajlandó úgy élni, városon élni. Nekem csak az ajtón kell kilépnem és friss levegőn vagyok, ami a reggeli virágok és a mező illata. Egészségesebb a levegő és tisztább, bár mostanában sokat hallani a vidéki levegő szennyezettségéről is. Most pedig vissza a gyerekekhez, akik imádnak itt lakni, mert bárhol lehet játszani, nincsenek kitéve az autók forgalmának, biciklizhet, mert csak Ők vannak az utakon, Kergetőzhet, fogócskázhat, mert van hol és nem hiányzik nekik az aszfaltos pálya a bérházak között. Ismerik az állatokat, többen már maguk is tartanak párat, jó még felnőtt segítségével, de próbálkoznak. Tudják, hogy lába is van a csirkének, nem csak műanyag zacskója! Tisztában vannak a természettel, ismerik a körülöttük lévő fákat, bokrokat, virágokat. Természetes vízben lubickolnak nyaranta, mert nem kell medence, hiszen itt folynak folyóink, patakjaink, szinte minden településen található valamilyen tó, amelynek még tiszta is a vize. Az iskolában több idő jut egy-egy gyerekre, sokkal többet tudnak magyarázni a pedagógusok és jobban megismerve a nebulókat, valószínűleg jobb lesz a kapcsolat, ezáltal a tanulás szintje is. A mi iskolánkból sok eminens diák került ki és még mai napig is bárhol megállják a helyüket. Vidéken lehet beszélgetni, mert szóba állnak az emberek egymással. Miért is? Azért mert ismerik egymást. Tudják ki mikor, hol merre?! Ez a lényege az együttélésnek, de ez egyenlőre hiányzik a városi életformából, tisztelet a kivételnek. Egészségesebben élünk, pedig nem járunk Wellnessbe és nem költünk súlyos pénzeket konditermekre és masszázsszalonokra. Lehet, hogy a divat szerinti öltözet Nálunk kicsit később jelenik meg, de ez legyen a legnagyobb bajom. Lehet, hogy nem tudok megfelelően értékelni egy éttermi vacsorát és annak hangulatát, de ismerem a házi ízeket. Nem vágyom olyan helyekre, amik unalommal telítettek, de azért is mennek, mert sikk! Tudom viszont értékelni a földet, annak minden változatát. Értékelem az állatokat és annak ellenére, hogy megeszem Őket, mindig tisztelettel bánok Velük. Több mindent tanulok az élettől vidéken, mint városon. Tudom, mert mindkettőt kipróbáltam. Lehet, hogy néhány helyen drasztikusan és nyersen fogalmaztam, de ez a valóság, viszont még egyszer mondom: Tisztelet a kivételnek. Szeretném hinni, hogy egyszer a vidéki élet is élhetőbb lesz, mert most kissé lemaradásban vagyunk. Szeretném, ha egyszer azért dolgoznánk, hogy Mi is hasonszőrűnek érezhessük magunkat városi honfitársainkkal. Lemondani viszont semmiképpen nem mondunk le erről a vidéki életről, mert ez így ahogy van, nagyon jó és élhető, még a sok hátránya ellenére is. Mondhatják, hogy vidéki Parasztok, kit érdekel? Ma már Mi is vagyunk olyan tájékozottak, mint a városiak és infrastruktúrában utolértük a várost, pedig nem volt könnyű. Elmondhatjuk, hogy a világ minden vívmánya elérte a falut, pedig ez sem volt kis dolog. A mi családunk életéből nem hiányzik szinte semmi, bár néha eszünkbe jutnak a városi esték, mikor a TV előtt ültünk és váltogattuk a csatornákat, mert semmi jót nem találtunk. Mi itt falun nem nagyon érünk rá csatornákat váltogatni, de azért a híradó és pár sorozatfilm után elbeszélgetünk munkatársainkkal a munkahelyeken. Persze van ennek az életformának negatívabb oldala is, de olyan elenyésző, hogy említést sem érdemel. Azért, ha valaki úgy gondolja, írja meg és vitatkozhatunk, mert a kommunikáció a társadalom alapja. Addig viszont még kiélvezem a sok pluszt, amit kapok a falutól és próbálom elhitetni másokkal, hogy falun is lehet élni, bár nem olyan egyszerű, mint régebben volt!

Vég kezdete

Vége! Egyszerre szüntesse meg mindenki a negatív hozzáállást és ne figyeljünk negatív dolgokra. Felejtsük el mindennapjainkat megkeserítő külső behatásokat és próbáljunk meg pozitívan élni. Próbáljuk meg a szépet és a jót látni. Nem egyszerű, tudom, de kicsit hajunknál fogva kirángatnánk magunkat az egyre mélyülő kétségbeesésből. Ne hallgassunk médiában harsogó zengzetes híreket, melyek valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető. Ne hagyjuk befolyásolni magunkat arra szakosodott kívülállók manipulációinak, mert mesterségesen szított agymosásnak vagyunk kitéve. Naponta bombáznak bennünket rossznál is rosszabb statisztikai adatokkal, állami tartozásokkal, munkanélküliséggel, a dolgozók bruttó átlagkeresetével, ugyanakkor a valóság mindig más. Miért hallgassuk ezeket? Miért hagyjuk magunkat idegesíteni azáltal, hogy meghallgassuk a híreket?! Másról sem szólnak csak negatívumokról. Nem tudunk egymással normálisan szót váltani, mert minden második mondat úgy kezdődik, hogy:Hallotta? Nem! Nem akarom meghallani és nem akarok bús képpel gyerekeim elé állni, mert nincs egy boldog pillanatom. Miért? Azért mert manipulálnak, akik ebből és belőlünk élnek. Mesterségesen, hogy eltereljék a figyelmet másról. Ki tudna ezek közül talpon maradni, ha nem hallgatnánk TV-t, nem olvasnánk újságot, magyarul nem lennénk vevők a mindennapos álhírek tömkelegének. Mit fogunk mesélni unokáinknak 15 év múlva? Azt, hogy mekkora egymásra licitálás volt a lejáratások és a félrebeszélések, meg a nyilvánosság előtti szócsatáknak ahelyett, hogy mesélnénk a számháborúról, a boldog gyerekkorról, ami nekik nem adatik meg, mert a szülőket befolyásoló külső behatások nem teszik lehetővé a gyerekkel való valós bánásmódot? Hazudjunk, hogy élhessünk és "tisztességes" családapák, családanyák lehessünk?! Zárjuk ki a külvilágot és fókuszáljunk családunk és környezetünk egészséges fejlődésére, hogy legyen valaki aki mindezt el tudja mesélni 200 év múlva is és ne gondoljanak ránk rossz szájízzel. Most nincsenek közösségek, kihalt az emberi empátia, megszűntek szinte a rokoni kapcsolatok és valamennyi összejövetel a kivagyiságról, pénzről, kizsákmányolásról és a hihetetlen álszentségről szól. Nyomát sem találni azoknak a régi kollektíváknak, melyek oly sokat jelentettek nemzedékeknek. Hiányzik az összefogás és a segítségnyújtás. Anno családok ünnepelték a nagyobb ünnepeket, hol a nagyszülőknél, hol a szülőknél hol a gyerekeknél, mert mindenki tudta, hogy ami összetartja a családot, az a kommunikáció, együttérzés és az egymásra figyelés. Ha ezeket a sátoros ünnepeket hagyjuk ellaposodni és kihal a nemzeti ünnepeink, hagyományaink egy része, olyan, mintha kezünket vagy lábunkat vágnák le. Nem találkozik testvér, csak 40 évente. Unokatestvérek nem ismerik egymást. Csak a hozzátartozó halála, vagy sokszor még az sem hozza össze a családokat. Dolgozni kell vasárnap is, ami évszázadok óta piros betűs ünnep, mert a multi így kívánja. Ha dolgozom, akkor nem tudok meglátogatni egyetlen hozzátartozómat sem, mert otthon is van munkám. Ám, ha mindezeket kizárjuk életünkből és igenis szakítunk időt a rokonságra, ragaszkodunk bővebb családtagjainkhoz és elfeledjük a munkát a ledolgozott 8 óra után, gyerekeinket emberi kapcsolatokra neveljük, együtt tervezzük mindennapjainkat és nem zárjuk ki a jót életünkből, talán kicsivel több empátiával közelebb jutunk célunkhoz: az ÉLETHEZ. Mert ez amit most ránk kényszerítenek, ez vegetáció. Tudom, hogy sok ember éhezik(21.század), nyomorog és a társadalom perifériáján tengeti életét, mert ilyen mindig volt és lesz is, de törekedjünk arra, hogy Ők se legyenek kiszolgáltatva és ismét legyen büszke a Magyar. Legyen büszke még ha szolga is, mert még a rabszolgáknak is volt tartásuk. Testet megtörni lehet, de lelket nem. Hiszem és vallom, hogy tudunk mi szépen együtt élni, akár rokon, vagy csak ismerős, hiszen emlékezzünk a múlt század közepére, mikor kalákában épültek házak sokaságai! Ott is voltak társadalom béli problémák, de nem vettünk róla tudomást, mert jobban akartunk élni. Sikerült is. Most a hirtelen jött demokráciával nem tudunk mit kezdeni és azt gondoljuk, hogy ha lázadunk, vagy háborgunk valamivel jobb lesz. Igen! Jobb lesz! Annak aki ezzel manipulál és ver át emberek ezreit. Biztos, hogy sokan azt gondolják most, hogy mindezt leírni könnyű. Hát nem. Én is hasonló gondokkal küzdök családommal együtt és Én sem tudom összehozni a rokonságot, még csak egy falusi Búcsú erejéig sem, de igenis meg fogom próbálni, hogy kizárom gondolkodásomból a negatív dolgokat és megpróbálom úgy nézni a történéseket, ahogy Én szeretném, hogy történjenek. Megpróbálok nem odafigyelni a média általsugárzott negatív hírekre, mert a családomnak és jómagamnak ettől még nem lesz jobb, hogy hallgatom a híreket, csak dühöngök. Ehelyett beszélgetek kicsit a gyerekeimmel, szomszédokkal, munkatársaimmal, természetesen pozitív irányú dolgokról, mert így közelebb jutok lelki békémhez. A csekkeket meg eddig is fizettem, ezen túl is fogom, csak nem agyalok azon, hogy miből! Valószínű, hogy sok dologról le kell mondjak, de nézzünk körül: Mi mindenről lemondtunk már, csak nem tűnt föl. Ha most teszem, akkor csak a körülöttem élők nyugalmát sugallom. Aztán az ország sorsa meg úgy fordul, ahogy mások akarják, mert választás ide vagy oda, szerintem nekem sok beleszólásom nincs. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kihúzom magam a mindennapok folyásából, mert még szavazni is elmegyek, de próbálom a dolgok pozitív oldalát tudomásul venni. Aztán, hogy mennyi az államadósság, azt meg számolja akit érdekel, Én úgysem tudom kifizetni. Azt viszont meg tudom tenni, hogy nem beszélek a környezetemben ilyen és ehhez hasonló dolgokról, mert aki hallgatja(legfőképpen a gyerekeim) nem értik és nem is akarom, hogy megértsék. Viszont remélem, hogy gondolkodásmódom átalakításával, kicsit több odafigyeléssel és a nyilvánosság által kapott híreket megszűrve élem tovább életemet, akkor talán pár év elteltével megértem, mit is akartak anno 5 évvel ezelőtt!

Éjszaka

Halk szöszmötölésre ébredek. Vaksötét van, orromig nem látok, de határozottan hallom a halk zörejt. Fülelek, talán idegen jár bent?! Azt nem gondolnám, hiszen a kutya jelezte volna. Felülök és hallgatózom. Folyamatosan hallom. Mihez hasonlítható? olyas valami zajt hallok, mintha valaki négykézláb kúszva közeledne. Nem akarom megzavarni az idegent , ezért nem mozdulok, kivárok. A zaj egyre közelebbről hangzik, szinte mellettem, de semmit nem látok. Aztán gondolva egy merészet, felállok és suttogva kérdezem: Van itt valaki? Micsoda hülye egy kérdés. Ha van, úgysem szólal meg, különben nem osont volna, ha meg nincs senki, nevetségessé tettem magam, mert kérdésemre nejem is felébredt, de Ő első reakciójával felkapcsolta a villanyt, mamit az Én kombinatív gondolkodásom elfeledett. Pedig kár volt, hiszen megvilágosodott szobánkban látom, hogy nagylányunk(13 éves) takaróját maga után húzva bűnbánó képpel kérdezi: Anya itt alhatok Veletek? Alvás? Na arról már szó sem lehet. mit képzel, felveri a házat és még alvásról beszél?! Magamban persze jól esik, mert az vesse Rám az első követ, aki nem húzódna odébb, helyet biztosítva szeretett elsőszülöttjének, miáltal rögtön összemegy az ágyunk és mielőtt bármit kérdeznék, elindul az aggódó agytekervényem, hogy biztosan rémálma volt, vagy olyan filmet nézett, ami miatt nem tudott aludni, vagy beteg és nem tud aludni, vagy.....Erre bölcs nejem: Mi van kicsi lányom, rosszat álmodtál, vagy valami bánt, fáj valamid? Nem anya, csak Veletek akartam lenni! Na most legyen olyan szülő, aki nem érzékenyül el! Nem úgy a feleségem: Ezért keltettél fel bennünket éjnek évadján?(Azért létom rajta is, hogy jólesik neki a gyerek hízelgése, csak próbál szülő maradni) Kicsi korod óta egyedül alszol, sosem voltál bújós, most miért? Nem tudom anya, csak úgy jött. Jó, rendben, kicsit maradhatsz, de tudod Mi korán kelünk és Te sem tudod rendesen kipihenni magad, ha ilyen szűkösen alszunk. Rendben anya, csak egy kicsit. A csak egy kicsiből reggelig lett, ugyanis Én megnyugodva, hogy nincsen semmi baj, gyorsan elaludtam. Mikor óracsörgésre felébredtem, még mindig ott volt Velünk a lány és egyenletes lélegzéséből leszűrtem, hogy tényleg csak egy kicsit hiányoztunk neki, aminek Én roppantul örültem, mert lányos apa vagyok, aki imádja gyerekeit. De megfogadom, legközelebb Én sem engedem, hogy köztünk aludjon, mert érzem minden porcikámon a kényelmetlen alvást. Puszit nyomok arcocskájára és kamaszodás ide vagy oda, ez a lány akkor is a kicsi lányom marad, aki még mindig igényli a szülők közelségét, akkor is ha éjszaka jut eszébe. Én meg igenis nagy szeretettel fogadom, mert jólesik, hogy szeret és jólesik, hogy szerethetem!

Sikerült! Elvégezte egyik ismerősöm a nevelőszülői tanfolyamot.Meg kapta a működési engedélyt és várta, hogy gyermeket helyezzenek ki. Persze ez sem egyszerű, mert sajnos még mindig működik a bürokrácia. Aztán egy nap.... Telefonáltak, hogy mehetek ismerkedni. Persze vegyes érzelmekkel vágtunk az útnak, de végre történt valami sok hónap eltelte után. Bent az otthonban aztán jött a meglepetés, mert csak cigány származású gyermeket akartak hozzá kihelyezni. Nem is értem miért lepődött meg ennyire, hiszen a bentlakók 70 % a cigány származású és még nem okozott gondot senkinek(tudomásom szerint) a gyermekek felnevelése. Vannak problémák, de ezek elsősorban a szülőktől ered. Egyszóval ismerősöm elkerekedett szemekkel mondta, hogy Ő bizony nem erre számított és neki már nincs is nagyon kedve nevelőszülőnek lenni. Hát ez nagyon rosszul érintett, tudniillik Én voltam, aki beajánlottam Őket/férjével/, hogy nevelőszülők legyenek, mert úgy ítéltem meg, hogy alkalmasak rá. Győzködni meg rábeszélni senkit nem fogunk a nevelőszülőségre, de tudomásul kell venni, hogy a gyerek mindentől függetlenül gyerek és kevés esettől eltekintve, mindig olyanná válnak, amilyenné nevelik Őket. Persze ez ha más kultúrában történik, akkor más lesz a gyermek is, de ez természetes. ismerek olyan nevelőszülőt, aki rendszeresen viszi gyermekeit roma rendezvényekre, mert neki fontos, hogy a nevelt gyerekei ne veszítsék el hovatartozásukat és ne felejtsék el kultúrájukat. A nevelőszülő, véleményem szerint, akkor nevelőszülő, ha korra, nemre, faji hovatartozásra tekintet nélkül végzi munkáját, egyformán neveli a rábízott gyermekeket, mindent megtesz annak érdekében, hogy gyermekei a lehető legjobb körülmények között nőjenek fel. Természetesen mindezt díjazás fejében, de "Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen". Nos ez a díjazás is megér egy blogbejegyzést, de nem most. Egyszóval nem választottunk k gyermekeket, de ígéretet tettünk, hogy ha megfelelő kisgyereket találnak, akkor jövünk. Hát ez sosem fog elkövetkezni, remélem. Most, hogy szembesültem ismerősöm döntésével. bizony Én nem keresném többet. Egész tanfolyam alatt arról beszéltünk, hogy milyen a gyermekek összetétele az állami gondoskodásban és a végén úgy tesz, mintha semmiről nem tudott volna. Számtalan alkalommal járt a lakásunkon és sosem dugtuk gyerekeinket el előle, sőt bizonygatta, hogy milyen aranyosak ezek a gyerekek, annak ellenére, hogy cigányok. Persze Ő is tudta a konfliktusainkat a szülőkkel, de sosem történ komoly összetűzés, inkább csak kiabálás a házunk előtt, aminek aztán rendőri intézkedésre vége szakadt. Persze ez sem elfogadható, de benne van a pakliban. Ettől a gyerek még gyerek marad és kutya kötelességem felnevelni, ha elvállaltam. persze vannak extrém helyzetek, amiket már nehéz kezelni, de addig is mindent meg kell próbálni, akár szakemberek segítségével is. Azt meg, hogy végigcsinálok egy tanfolyamot, tudatosan készülök egy szép és hasznos hivatásra, majd a célban eldobok mindent, mit addig tanultam, nem lehet magyarázni és nem is érdemes. Nekem ismét egy tanulság az életben, ugyanakkor motiváció, hogy csináljuk, míg bírjuk!

Új év! Vége az ünnepeknek, kezdődnek ismét a szürke hétköznapok. Van aki nagyon várta a végét az ünnepeknek és olyan is akad,a ki megnyújtotta volna kicsit a pihenést. Persze mindenkinek jól esik kinyújtózni és bámulni a mennyezetet, de mire jó ez? Persze a női nemnek ezek is szorgos napok, hiszen készülni kell és kiszolgálni a vendégsereget, meg utána eltakarítani a romokat. Nekik mi ebben az ünnep? Nem tudok választ rá, de sokszor látom, hogy nekik jól esik a készülődés és nem nagyon mutatnak fáradtságot, ha mindenki megelégedésére készültek az ételek, sütemények. A férfiak ismét az italok szervírozásában és a vendégek szóval tartásában jeleskednek és megelégedettség tölti el Őket, ha mindenki jól érezte magát. A gyerekek meg egyszerűen nem tudnak betelni a sok jövő-menő emberrel, akik ilyenkor meglátogatják a családot. Köztük természetesen olyan is, aki nagyon ritkán, esetleg tényleg csak karácsonykor látható. Persze kinek-kinek hogy teltek, Nekünk mozgalmas és eseménydús, de ez már megszokott. Túl vagyunk rajta mint minden évben és hálát adunk Istennek, hogy ezt is megértük és reméljük, még sok-sok ilyenben lesz részünk. Fogadkozni nem szoktunk, mert sosem tartjuk be, inkább fogadalom nélkül próbálunk meg rossz szokásainktól megválni. Ajándékokat sikerült úgy összeválogatni, hogy mindenkinek a legnagyobb megelégedésére tettünk. Mindenkinek tetszett és most még a rosszakaratú rokonok is elismerően nyilatkoztak az ajándékokat illetően. Gyerekeink kapták természetesen a legtöbbet, de sikerült más olyan szükséges ajándékokat beszerezni, ami már amúgy is esedékes lett volna, hiszen minden használati cikk kopik. Mindent egybevetve, igazán hátra dőlhetnénk, ha tehetnénk, de sajnos a munkás hétköznapok jönnek, ahol ismét maximálisan helyt kell állni és a gyermekeknek is hamarosan kezdődik a suli. Próbálunk minél hamarabb visszazökkenni és igyekszünk gyerekeinket is visszazökkenteni a mindennapi kerékvágásba, mert hiába szép és jó, meg meghitt meleg családi az ünnep, akkor is vége van. Lassan lebontjuk a karácsonyfát, díszeket elraktározzuk, mert jövőre is szükség lesz rá. Több nap el fog telni, mire a sok magunkhoz vett ételt, italt megemésztjük és bizony sok szenvedés lesz, mire leadjuk a felszedett kilókat. Azért most még sok élmény elevenedik meg és tervezzük a pót szilvesztert is, mert anélkül nincs új év. Aztán jönnek a farsangok és a báli szezon, meg a tavasz, aztán a nyaralás és minden forog tovább, mert akármilyen a világ, mi nem engedünk és próbáljuk alkalmanként elfelejteni a sok körülöttünk lévő történést. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy legyen bármilyen a külső behatás, mi depresszióba essünk, mert élni kell az életet és fel kell nevelnünk gyermekeinket, legyen bármilyen is a világ. Nem mutathatunk ellenségeinknek gyengeséget és kétségbeesést, mert kihasználják és sárba tipornak Bennünket. Nem engedhetjük, hogy szomszédaink lecserélődjenek, mert el kell menniük a megélhetés miatt és nem gondolhatunk mindig a politikára meg az országot vezetőkre, mert igenis jogunk van élni az életünket, legyen az bármilyen. Nem hajthatunk fejet olyanok előtt, akik másképp ünnepeltek, mert nekünk igenis jogunk van úgy ünnepelni, ahogy tettük. Lehet, hogy a csillogás egyre kevesebb, de a szeretet nem kopik el és garantálom, míg élek családunk nem fog karácsonyfa nélkül ünnepelni és minden szilveszterre fog jutni pezsgő és virsli. Nem engedem meg, hogy elvegye étvágyunkat bés rásüsse bélyegét az ünnepeimre a körülöttünk történések. Nem engedem, hogy bármi befolyásolja az Én és családom Békés, Boldog Új esztendejét, mert Én ilyen vagyok! Biztos vagyok benne, hogy a jövő karácsony és a hozzá kapcsolódó ünnepek is hasonlóan fognak telni, mert Mi így akarjuk. Kizárjuk a külvilágot és elfeledkezünk mindenről, ami nem arra az ünnepre való, mert Mi ilyenek vagyunk. Csak reménykedhetem, hogy hasonló jókat hallhatok társaimtól, mert úgy gondolom ez mindenkinek megjár egyszer abban az évben. Kívánok minden kedves Canadahun tagnak és mindenkinek, aki olvassa e kis bejegyzést, egészségben és sikerekben gazdag Békés, Boldog Új Esztendőt, Isten áldásával!