2015. szeptember 14., hétfő

Deviza elszámolás! Elszámolták a bankok a devizahiteles ügyfeleik felé a jogtalanul beszedett összegeket. Mindenki megkapta a bankjától az elszámolást, melyet gondolom nem ellenőrzött senki.(Hivatalos szervek!) A következő hónaptól, viszont ismételten a régi törlesztőrészletet kérik a bankok. Bementem reklamálni a bankomba, ott azt mondták, hogy tévedés történt, emiatt ismét a régi törlesztőrészletet kell fizetni. Kérdezem akkor, hogy hol van az elszámolás illetve a visszatérítés!? Ugyanezt játsszák el a lízingcégek is. Ott egy kettő milliós autóra 16 évig kell visszafizetni közel 8 milliót. Gratulálok a kormánynak mindezért és amiatt, hogy tömik a multik és a bankok zsebét. Meddig bírja még ezt a lakosság? Mennyi kilakoltatás fog kezdődni amiatt, hogy nem tudják fizetni a minden marad a régiben részleteket? Miért volt jó ez a parasztvakítás ezzel a devizaelszámolással? Azt gondolom valakik nagyon meglettek fenyegetve, mert egyetlen ország vagyunk a világon akik nem tudták tisztességesen elszámoltatni az uzsorásokat. Mennyi ember fog utcára kerülni ezekért a visszásságokért? Minden bevándorlót támogatunk a Magyar meg dögöljön éhen, lakjon a híd alatt és nevelje a gyerekét adományokból, meg kegyelemkenyéren! Imádni való, hogy ezt építettük sok-sok éven át. Hazugságban jók vagyunk. Tele vagyunk korruptnál korruptabb emberekkel, akik lefekszenek a multiknak. Gyerekeink meg kénytelenek elmenni itthonról, mert élhetetlen lett az ország! Mindez miért? Mert a devizahitelekkel rabszolgát csináltak a Magyar emberekből. Uzsora kamatról cikkeznek, ha valaki tisztességtelen haszonnal ad kölcsön! Mit tesznek a bankok és a lízingcégek? Ugyanazt, csak állami segítséggel. Hát mindenkinek el kell menni, ha élni akar. A nehezen összekuporgatott háza, amit évek során spórolt össze és devizahitelből tudott befejezni, meg már a bankoké és mindehhez tapsol a kormányunk! Építettek egy falut, ahol senki nem akar lakni, mert mindenkinek van sajátja, amit nem képes megtartani, mert nem segítik kormányoldalról. Hova lett a fellengzős duma a devizahitelek elszámolásáról? Hol a tisztességtelen haszonszerzés megszüntetésére tett ígéret? Tegyen már végre valaki valamit, vagy hagyják békén a népet haszontalan dumával! Eddig is éltünk valahogy, ezután vegetálunk, de nem rogyunk össze! Bízunk a Magyar ember túlélő képességében és reménykedünk, hogy hamarosan olyan kormányunk lesz, aki tényleg a népért van és nem a bankárok, meg a multik seggét nyalja! Remélünk, míg élünk! Magyarok vagyunk, nem csüggedünk, de nem is felejtünk! Hamarosan választás!
Legfrissebb történetem Közalkalmazottként dolgoztam ez év augusztusáig, mikor is egy több összetevős betegségből kifolyólag munkaképtelennek nyilvánítottak és elindították rehabilitációs járadékra helyezésemet. Ehhez fel kellett mondanom a munkahelyemen, melyet közös megegyezéssel elfogadott a főnököm. Augusztus 31.-i hatállyal szűnt meg a munkaviszonyom és a főnököm javaslatára augusztus hónapban szabadságon voltam, előtte betegszabadságon. Ma 2015. szeptember 14-e van és még nem kaptam semmi papírt a rehabilitációs osztály felé átadandót. Elszámolták a szabadságomat, és az utolsó betegszabadságomat is, de vissza is vonta az államkincstár. Köszönöm! Eszerint nincs jelenleg jövedelmem, gyakorlatilag a gyógyszereimet nem tudom kifizetni, de még a gyermekeim és a családom megélhetését kellene finanszírozni, míg megérkezik az első rehabilitációs járadékom. Nos ez nem fog menni, mert nincs miből. Valaki elszámolt minden Nekem járót, csak nem értem miért vonták vissza!? Persze többször telefonáltam, de nyakatekert módon kaptam választ, amit szerintem még az sem ért, aki elmondta. Most már csak azt remélem, hogy a munkaviszony megszüntetésével járó papírjaimat egyáltalán megkapom! Ugyanakkor remélem nem jön közbe semmi a családban, amire hirtelen fizetni kellene, mert ez lehetetlen lesz. Nos ez a bánásmód 39 év munkaviszony után egy olyan emberrel szemben, aki nem kérte sem a tüdőgyulladásából eredeztethető oxigénhiányos állapotából, sem a rosszindulatú daganatból fakadó munkaképesség vesztését. Reménykedem abban, hogy Én voltam az utolsó, akivel így bántak a hivatali ügyintézők és megpróbálok mások segítségével élni addig, míg az első járadékomat postára adják!

2015. augusztus 20., csütörtök

Nyugdíjas lettem

Sajnos nyugdíjas lettem. Nos, nem a nyugdíj a sajnos, hanem a módja. 2014 tél végén tüdőgyulladást kaptam, melyből egy havi ápolás után kigyógyítottak. Hát ezután jöttek a problémák. Az akkor kapott szteroidok hatására kialakult egy emlő tumor a bal mellemben, amit 2015 februárjában műtöttek és utána jöttek a szokásos kezelések. A tüdőm kapacitása is romlott, ezért oxigén koncentrátort kaptam, mellyel mindennapjaimat élem. Munkaképességem 85%-át elvesztettem a betegségeimből kifolyólag, ezért lerokkantosítottak. Szóval most nyugdíjasként tengődöm, de nem csüggedek. Mióta bírom az erőmet, tudok létezni, azóta sokat gondolkodom, meditálok és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem adom fel, hasznossá teszem a hirtelen megnövekedett szabadidőmet és blogok írásába kezdek, valamint folytatom régi hobby tevékenységemet, barkácsolgatok és végre a kézműves dolgaimat is folytathatom, melyet idő hiányában fel kellett függeszteni.

2013. augusztus 9., péntek

Miért a jók mennek el?

Fájó pont egy ember életében, mikor szerettei közül távozik valaki. Fájó az is, mikor ismerősök közül veszítünk el valakit és fájó az is, mikor barátot veszítünk el. Barátot, munkatársat, aki még élhetett volna hosszú éveket, de nem így rendeltetett. Haláluk értelmetlen számunkra és nehezen érthető, hogy 40 éves alig múlt, mikor hirtelen leáll a szív és eltávozik közülünk. Nem tudom az okát és talán sosem értjük meg, hogy az utóbbi időben korosztályunk miért veszít el szinte hetente valakit, mindannyiszor hirtelen halállal? Később megállapítják, hogy ezen szeretteink valamilyen szív és érrendszeri betegségek következtében haltak meg, de ennek előre nem voltak látható jelei. Értetlenül áll a család a barátok és a rokonság, mert életerős emberek, akik még tegnap viccelődtek, vigadoztak, gyermekeikkel játszottak, jövőt terveztek, mára már nincsenek, csak emlékeinkben. Érthetetlen és feldolgozhatatlan! Mondják az idősebbek, hogy azelőtt nem volt ilyen sok fiatalon elhunyt ember, pedig a munka akkor sem volt kevesebb és könnyebb sem. Igen, mondják mások is, hogy a rohanó élet a stresszes világ és a mindennapi megpróbáltatások sokat tesznek annak érdekében, hogy fiatalon hagyjuk itt a világot. Hajszoljuk a pénzt, a megélhetést és a családunknak teremtjük elő a mindennapokra valót. Eközben kénytelenek vagyunk elvállalni mindent, erőnkön felül, mert másképp nem megy. Barátomnak volt munkája, vállalt másodállást, sokat éjszakázott, de sosem kockáztatott. Cukorbeteg lett, de diétával kezelte, rendben is volt. Nem élt züllött életet, sosem kocsmázott és munkáján kívül sosem látták éjszaka. Az igaz, hogy a családjáért sokat tett, vállalt külföldön is hétvégi munkát, ami jó keresetkiegészítés volt, de fizikailag megterhelő. Attól függetlenül megpróbált egészségesen élni, mert tudta, hogy két kiskorú gyermekét fel kell nevelni. Meg is tett értük mindent. Feleségével együtt harmonikus családban éltek és sosem gondolták volna, hogy egyszer így lesz vége. Értelmetlen. Lehajtott fejjel emlékezünk rá és gondolatban visszaforgatjuk az idő kerekét, mert nagyon sok szép emlék köt egymáshoz minket. Munkatársak és barátok voltunk a szó szoros értelmében. Egy hónappal ezelőtt, mikor egy másik munkatársunkat veszítettük el, aki szintén 40 éves alig múlt, akkor ott a sírjánál beszélgettünk a korai halálozásról és annak értelmetlenségéről. Persze ott sem okosodtunk meg, csak megdöbbentünk és reménykedtünk, hogy mi még sokáig fogunk találkozni és barátságunk megmarad. Ezt most az élet keresztülhúzta. Csak az emlékek maradtak és a remény, hogy több barátot, családtagot , ismerőst nem veszítünk el ilyen fiatalon. Azt érzem, hogy amit gondoltam leírni, azt leírtam! Fájó szívvel emlékezem és minden nap, mikor a gyászjelentéseket olvasom az újságban, megdöbbenek, hogy milyen sok fiatal hagyja itt világunkat. Azt mondják, hogy míg valakire emlékeznek, addig nem megy el! Hát Barátom Te sosem fogsz elmenni, mert örökké emlékezni fogunk Rád! Reméljük, hogy eddigi élteted feljogosít arra, hogy a Mennyországba kerülj és onnan kísérd figyelemmel gyermekeid sorsának alakulását. Családodnak segíteni fogunk, mert Te is sokat segítettél nekünk. Drága Barátom! Nyugodjál békében!

2013. július 14., vasárnap

Legyen már vége

Úgy éreztem magam, így ötven felett, mint akit megaláztak, kizsákmányoltak, leírtak és megsemmisítettek. No nem panasznapot akarok tartani és még csak politizálni sem szeretnék, de most már tényleg elértem a vég kezdetéhez. Pár évvel ezelőtt, még bizakodva figyeltem a körülöttem és tágabb környezetemben történő dolgokat, mostanra viszont már nem értem és nehezen élem meg mindezt. Családom napról-napra vergődik, pedig van munkánk és nem is keresünk rosszul. Gyerekeink valamilyen szinten meg vannak elégedve a jelenlegi színvonalunkkal, de természetesen Ők is el tudnának képzelni más életet, ahol kevesebbszer hallanák, hogy sajnos most erre meg erre nem telik, majd máskor. Szeretnének elmenni Ők is nyaralni és legalább egyszer egy héten családostól részt venni valamilyen rendezvényen, falunapon, pikniken vagy egyéb megmozduláson. Sajnos életünk úgy alakult, hogy nem engedhetjük meg mindezt. Őrülünk, ha havonta eljutunk egy vízpartra, ahol a magunkkal vitt szendvicseket és üdítőket fogyasztjuk. Nosztalgia! Teljesen retro érzés, mint a hatvanas években. Persze nevelt gyerekeink ennek is nagyon örülnek, mert mikor kapcsolattartásra haza utaznak, ott még ennyi sem jut. Ők látják igazán a különbséget és ezt hangoztatják is, hiszen nincs szégyelleni valójuk, nem Ők tehetnek arról, hogy nevelőszülőknél kell élniük. Pár éve még lázadtak ez ellen, szöktek és csavarogtak, aztán ráébredtek, hogy ez az élet az egyedüli választás most számukra, beletörődtek sorsukba. Aztán később látták a két családmodell közötti különbséget és elég volt számukra, hogy ezt a formát válasszák, de a vér szerinti szülők szeretetét sosem pótolhatja a nevelőszülők szeretete. Bármennyire is igyekszünk mindent megadni nekik, mit tudunk, sajnos a gazdaság mostani állása szerint nem jut több és ezt kell naponta ismételgetni, mert már nincs hitegetés, már Ők sem hisznek a jobbrafordulásban, csak azt hajtogatják, hogy ennél rosszabb ne legyen. Hát Mi is ebben bízunk. Reménykedünk és dolgozunk, hogy ezek az emberpalánták a későbbiekben jövőnk alappillérei legyenek és vállaljanak fel Bennünket, mert Mi most azért dolgozunk, hogy a jövőjük és a Mi jövőnk biztosítva legyen. Érezzék a felelősségét annak, mikor egy családból valamilyen oknál fogva kiemelik a gyerekeket és számukra idegen embereknél helyezik el Őket, mert a vér szerinti szüleik, valami miatt nem képesek a felnevelésükre. Mi hiszünk abban, hogy jó példamutatással járva előttük, megmutathatjuk számukra, hogy más élet is van, mint az ahonnan Ők idekerültek, mert szeretni kell a szülőket, de észre kell venni hibáikat is. Ha észrevesszük a hibákat és megpróbálunk úgy élni, hogy ne kövessük el Mi is ugyanazokat, akkor már megérte Nekünk nevelőszülőknek dolgozni és felnevelni ezeket a gyerekeket. Arról nem tehetnek, hogy ide fajult az élet, de változtatni sorsunkon és az Ő sorsukon csak Mi, később pedig saját maguk tudnak. Az életben sok minden éri még Őket, amire fel is tudnak talán készülni, de ami most folyik szűkebb környezetünkben, az rajtunk kívül álló és szerintem általunk nem is befolyásolható. Csak fáj, mert nem ezt ígértem Nekik! Fáj, mert nem ezért dolgoztak szüleink és fáj, mert vezető emberek herdálják el azt, amit elődeink véres verejtékkel kuporgattak össze. Fáj, mert gyermekeinknek nehezebb tisztességet tanítani, ha Ők mást látnak és éreznek. Fáj, mert aki tegnap barátod volt, holnap ellenséged lehet, ha érdeke úgy kívánja és fáj, mert engem nem erre neveltek. Statisztikák szerint egyre több az állami gondozott gyermek, de senki nem firtatja az okát! Okos, értelmes gyerekek tucatjai hagyják ott az iskolát, mert könnyebb megélni külföldön még segédmunkásként is. Hiányszakmák vannak, mert a gyerekek nem akarnak tanulni, csak divatos képzéseken. Végzős szakemberekkel van tele a munkaügyi hivatal várója, mert nincs lehetőség elhelyezkedni. Nevelt lányom jövőre végez a nyolc általánossal és elképzelésünk sincs, hogy melyik irányba segítsük a pályaválasztásában. Milyen jövőképet mutassunk neki, ha még a Mi családunk mindennapi életét sem tudjuk hosszú távra sőt rövidre sem tervezni. Szomorú élet ez és optimista jóslatok szerint is csak rosszabb lesz. Sújtanak minket adók, devizahitelek, becsapott emberek sorscsapásai, Tv híradók borongós hírei, ugyanakkor naponta látni olyan riportokat, ahol kormányhoz közeli emberek gyarapodása szemmel látható. Politizálás nélkül kérdezem bárkitől, aki tud rá válaszolni, hogy Ön vagy Önök, mit mondanak gyermeküknek, ha valami olyat lát, ami enyhén szólva is tisztességtelen, vagy legalábbis gyanú merül fel!? Mivel magyarázzák a naponta többször ismételt mondatokat, híreket, melyek ismert személyek visszásságairól szól? Mit lehet mondani egy 17 éves gyereknek, ha olyat hall, vagy tapasztal, amit Tőlem, mint nevelőszülőtől sosem hallott és sosem tapasztalt, mert megpróbálunk tisztességesen élni. Egyszer mikor iskolából hazajöttek a gyermekeink, megkérdezte a nagyobbik lányom, hogy apa Te is építesz mindegyikünknek külön-külön házat, mint az egyik iskolás társamnak a papája? Hát Én nem fogok kislányom, mert nincs miből, de az iskolatársad papájának biztosan van miből. Hol dolgozik? kérdeztem. Három éve a minisztériumban és nagyon jól keres, meg van neki egy bérelt lakása Pesten és még lakbér hozzájárulást is kap. Elgondolkodtam, hogy ezek a gyerekek mi mindennel nincsenek tisztában, de miért ne? Természetesen sokáig lehetne ezekről írni, de azt hiszem teljesen felesleges. Ha elolvassa is valaki, biztosan nem ért velem egyet, ha egyetért, akkor olyan szinten él mint Mi, tehát Ő sem sokat tehet sorsunk jobbá fordulásán. Azért (bár minden reményem szertefoszlott és kifacsartnak érzem magam és ugyanezt látom a körülöttem élőkön) még nem adtam fel és innen üzenem minden olyan embernek, aki életünk és jövőnk(gyerekeink életének) jobbra fordulásáért tehetnek, tegyék meg azokat a bizonyos lépéseket és végre önzetlenül, több empátiával felvértezve tegyék dolgukat és ne csak a parasztvakításról szóljon az élet, hanem tegyenek is végre valamit. Talán mindent felépítettünk már ami hiányzott(stadionok) most már jöhetne az életszínvonal javítása. Csak egy kicsit tegyük jobbá életünket, hogy minden jövőnket meghatározó tett olyan legyen, hogy büszkén fel merjük vállalni, ne kelljen szégyenkezni a jövőnk előtt.

Ismét csak füstölgök

Ismét egy téma, mely sokaknak nem lesz ismeretlen, akik rendszeresen(vagy nem) olvassák írásaimat. Sajnos ismét olyan téma került napirendre, ami felett nem mehetek el szó nélkül. Ma Magyarországon a szociális ellátórendszer és a gyermekvédelem, valamint a hozzá kapcsolódó egyéb ellátások olyanok, amilyenek. Lehetne róluk cikkezni és regényeket írni, de minek. Valószínűleg ismét nem a kis ember szava lenne hallható. Tehát csak nagy vonalakban és remélhetőleg ismeretlenül maradva érintenék egy témát. Mint tudják magam is gyermekvédelemben dolgozom most már jó ideje és erről írtam is pár szösszenetet. Amikor aztán valami szokatlan történik, ismét tollat(billentyűzetet) ragadok és a nagy nyilvánosság elé tárom, hátha nem zárt füleket döngetek. Tehát magával a szociális és gyermekvédelemmel nincsen baj, csak nem értem, mit teszünk. Adott egy család, akik létminimum alatt élnek, sok tartozással, munkanélküliséggel és nagy gyermekáldással küszködnek. Már a sok gyermek is elgondolkodtató, hogy felelősen vállalták e a szülők, de ez most nem ide tartozik. Jó pár családban egyébként is relatíve sok a gyerek, de jelen esetünkben sok. Nem tudják etetni és tisztán tartani sem őket, sokszor élelmiszerre sem futja az iskoláztatásról már ne is beszéljünk. Ekkor elindul a hivatali gépezet és először csak segíteni akarunk, majd mikor ez nem vezet eredményre, akkor a veszélyeztetett gyerekek közül a legveszélyeztetettebbet kiemeljük a családból és állami gondoskodásba vesszük. Ez lehet sokféle, akár gyermekotthon, akár nevelőszülő, akár családotthon, mindegyik megoldás törés a gyermek életében. De a nagy és zengzetes szavak szerint a család és a gyermek érdeke, különben is mindent el fogunk követni, hogy a gyermek vagy gyermekek visszakerülhessenek vér szerinti szüleikhez, ha változtatni tudnak körülményeiken. A szülők természetesen köszönik és nagyon hálásak, de sajnos semmit nem tudnak tenni a körülményeik javításán. Aztán következik a követelőzés, hogy ha már kettőt elvittek, miért nem lehet mindet, hiszen "látják kedveseim milyen kevés kis jövedelemből élünk. Persze a családit sem kapjuk, mióta elvitték a gyermekeket". Aztán meg halljuk ám, hogy az intézetben sem tanulnak semmit, csak csavarognak és kerülik az iskolát. Szöknek és lázadnak az ottlét ellen. Pedig itthon ilyet nem csináltak! Hát akkor mit értek el vele, hogy elvitték Őket. Inkább adjanak munkát, vagy olyan segélyeket amiből fel tudjuk nevelni Őket és akkor adják vissza a gyerekeket, de indulásnak jól jönne az eddig összegyűjtött kis pénzük, talán rendesen fel tudnánk öltöztetni Őket. Nos ezek és hasonló dolgok fordulnak elő ebben a szociális és gyermekvédelemben. Kérik illetékesek, hogy jelentkezzenek mind többen nevelőszülőnek, de ez mind azért van, mert már előre tudják, hogy egyre több lesz a létminimum alatt élő és erősen az állami gondoskodásra szoruló gyermek. Biztos, hogy ez az egyetlen megoldás, Ne tessék félreérteni Én szeretem a munkámat, amit hivatásomnak tekintek és sosem tettem különbséget gyermek és gyermek között, de a szülői felelősséget bizony vizsgálnám. Sőt drasztikusan büntetném is a gyermek fizikai vagy mentális elhanyagolását és a szülők nemtörődöm felelőtlen gyermekvállalását, ami már lassan üzleti alapokra helyeződik át. Ebben mi az Állam haszna? Miért a nevelőszülő hálózatokat bővítik, ahelyett, hogy a gyerekek családjainak vizsgálatát végeznék rendesen és védenék meg a családokat, hogy ne kelljen egyetlen gyermeket sem kiemelni a vér szerinti családból? Az ideiglenesen kiemelt gyermekek képviselőit viszont védje meg a törvény, mert bizony számtalan esetben előfordul, hogy fenyegetések érik munkatársainkat. Tartok tőle, hogy a nevelésbe és gondozásba vett gyermekek nagy része sosem fog ennek a társadalomnak hasznos és megbecsült tagja lenni, mert nem ezt hozták otthonról, tisztelet a kivételnek. Szeretném hinni, hogy mindaz amit itt és most leírtam, már hamarosan változik és feledésbe merül, de elnézve a körülöttem élő családokat és a munkahelyemmel kapcsolatban lévő családokat, tisztviselőket, szociális gondoskodásban részt vevőket, még egy darabig szükség lesz munkánkra. Csak remélni tudom, hogy életszemlélettel és más irányú szociális gondoskodással érhetünk el eredményeket. Nem adjuk fel, mert nem lehet, de aki feladni gondolja, az is gondoljon bele, hogy mi lesz azokkal a gyermekekkel, akiket nevelőszülőként visszaad az Intézetbe! Gondoljon bele a lelki világukba és higgye azt, hogy Ők még nem romlottak, még nem látják a felnőttek csapdáit. Bizakodjunk, hogy nem bűnözőket nevelünk, nem értelmetlen a munkánk és higgyünk ebben a számomra oly szép hivatásban, mert minden keserűség ellenére sok szépsége van. Aztán, mikor már nem bírjuk tovább, tudjuk átadni a stafétát egy olyan házaspárnak, aki hasonló környezetben és gondoskodásban nőtt fel, mert Ők azok akik igazán látják a mindennapokat. Mikor ilyet tudunk állítani magunk helyett és Őrájuk tiszta szívvel bízzuk a gyermekek jövőjét, akkor nyugodt lelkiismerettel pihenhetünk, mert mi mindent megtettünk pár kisgyermek élete körülményeinek jobbá tételén. Aki segíteni tud ebben, azokat kérem ne törődjenek mindenkori vezetésünk hozzáállásával, csak neveljék a gyermekeket, mert ez a világ legszebb hivatása és a legszebb mondat az amikor a nevelt gyermekem azt mondja: Apa, szeretlek!

2013. április 1., hétfő

Esély az élettől

Egyik nevelőszülő ismerősöm nagyon sokáig nevelt állami gondozott gyerekeket, aztán egyszer úgy döntött, már nem bírja a felelősséget és a gyerekneveléssel járó terheket. Sok álmatlan éjszaka után úgy döntött bemegy a nevelőszülői hálózat vezetőjéhez és bejelenti, hogy még akik nála vannak, őket elindítja a nagybetűs Életbe, azután nem vállal több gyereket. Mikor belépett az intézet ajtaján, egy kislányt látott a folyosón, aki a többiektől távol álldogált és olyan szomorúan nézett maga elé, hogy nem lehetett nem észrevenni, szinte felhívta magára a figyelmet. Bement a vezető családgondozóhoz, hogy beszéljen vele, de ez a kislány nem ment ki a fejéből. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettek, ám amiért eljött idáig, csak nem akarózott szóba kerülni. Aztán egy nagy fordulattal megkérdezte Erikát: Erika! Ki azt a szomorú kislány ott kint a folyosón, olyan távol a többiektől? Az egy 11 éves kislány. aki most került hozzánk és kicsit nehezen viseli az egyedüllétet. Sajnos a többiek nem nagyon akarnak vele játszani, mert nem lát és olyan idegen még nekik. Egyszerűen nem tudják, mit kezdjenek Vele. Ismerősöm elgondolkozott és már el is felejtette, miért jött, csak a kislány járt az eszében. Miért más az aki nem lát és miért került ide? Mindent meg akart tudni erről a kisgyerekről, mert sajnálta és kihívásnak érezett volna felnevelni egy ilyen kisgyereket. Minden számára érdekes és fontos kérdést feltett Erikának, aki nagyon örült, hogy végre valakit érdekel ez a kislány és ismerősömet ismerve, biztosra vette, hogy jó helyre kerül, ahol szeretni fogják és mindent elkövetnek a tisztességes felnevelése érdekében, miután talán sikerül a vér szerinti családjával is elfogadtatni, akik jelenleg nem tudtak mit kezdeni egy vak kislánnyal. Az apuka, mikor kiderült, hogy a kislány nem lát, elhagyta a családját. Az anyuka pedig kilenc évesen mondott le róla, mert úgy érezte, nem tudja felnevelni a beteg kislányt. Hát ez a rövid története, mondja Erika. Ismerősöm egyből tudta, hogy ezt a kislány az Isten vezérelte Őelé és mindent el fog követni, hogy Ő nevelhesse. Erika meg minden támogatást megígért, mert eddig akárkinek javasolta nevelésre, még egyik nevelőszülő sem merte felvállalni a nevelését. Hetek alatt elintéződött minden formaság és húsvét előtt három héttel került ismerősöm családjába a kislány, aki nagy várakozással tekintett az új családjára, mert természetes félelem volt benne, mikor megtudta, hogy az intézetből elkerül és ismeretlen helyre kell költöznie. Annak viszont örült, hogy végre kell valakinek, aki önként vállalta, hogy a szülője lesz és felneveli, történjen bármi. A költözés megviselte mindnyájukat és ismerősöm is kicsit félve vágott neki a dolgoknak, mondván mit szólnak a már ott lévő gyerekek egy sérült kislánynak. Hát meglepően jól alakultak a dolgok és pár nap leforgása alatt elfogadták az egyébként közvetlen és nyitott kislányt aki a szereteten kívül eddig mindent megkapott, csak ne legyen útban. Most viszont szeretettel vették körül és a nagyobbak sokat foglalkoztak vele, ami láthatóan jól esett neki, hiszen Ő volt a középpontban. Ismerősöm átalakította mindennapjait, mert egy vak kislány más törődést, odafigyelését kívánt, mint egy látó. Meg kellett tanulnia, hogy másképp kell vele bánni és sokkal több figyelmet kíván. Húsvétra aztán már teljesen önállóan közlekedett a kislány a lakásban és bizony minden reggel ment fogadott anyjával az állatokat etetni, végezni a napi munkát. Előbb-utóbb viszont iskolába is kellene mennie, de a környéken nincs vakok intézete, ezért maradt a magántanulói viszony. Kiderült, hogy nagyon jó fejű, értelmes kislány, aki még szeret is tanulni és szinte csak issza a szavakat, melyeket felolvasnak neki. Teltek a hete is és egyre jobban beilleszkedett a kislány a családba, mely tényleg családja lett. Ekkor találkoztam ismerősömmel, mikor csillogó szemekkel és ragyogó arccal mesélte, hogy mi történt, mióta nem találkoztunk és milyen csodálatos kislánnyal ajándékozta meg Őt az élet, mert ilyen élete még sosem volt, ennyi szeretetet még sosem kapott, mióta gyerekeket nevel. Ő és a családja viszont adott ennek a kislánynak még egy esélyt, hogy tisztességes családban, rendes életet élhessen és felnőtt emberként kerülhessen vissza vér szerinti családjába, vagy teljes értékű emberként alapíthasson jövőt magának!