Mikulásra

Mikulás várás! Lázas készülődés, csillogó szemek és csendesen elsuttogott kívánságok. December 5.-én este gyerekeim készülnek a Mikulás eljövetelére. Kijelentették, hogy Ők bizony most nem fognak aludni, hiszen még sosem látták a mikulást és bizony tizenévesen már csak annak hisznek, amit saját szemükkel látnak. Ennek ellenére készítik a cipőket és ugyanolyan izgatottan várják a holnapot, mint eddig minden évben. A kisebbek még hisznek a Mikulásban és természetesnek veszik a Tőle kapott ajándékokat. Aztán mindenki elvonul a szobájába és még hallom a fogadkozásokat, de tizenegy után lassan elcsendesedik a ház, majd még várva egy kicsit, nejemmel belerakjuk a cipőkbe a Mikulás ajándékát. Reggel aztán minden fogadkozás ellenére, gyerekeim elismerik, hogy bizony nem tudták megvárni a Mikulás eljövetelét, de nagyon örülnek az általa hozott ajándékoknak. Kérdezem tőlük: Miért baj az, ha nem látjátok a mikulást, hiszen az iskolában is meg fog látogatni Benneteket? Hát az nem az igazi, válaszolják kórusban. Ekkor türelmesen elmagyarázom nekik, hogy a Mikulás éjszaka látogatja a gyerekeket és másnap megy az iskolákba és ott is kiosztja az ajándékokat, de mivel olyan sok helyre kellene mennie és mindenhova nem tud eljutni, ezért kinevez minden országba egy képviselőt, aki elmegy helyette az iskolákba. Kicsit sántító magyarázat, de jobb nem jutott eszembe. Közben látom gyerekeimen, hogy igazából már nem is az Én magyarázatomra kíváncsiak, hanem azt nézegetik, mi van a csomagban. Ekkor tudatosul Bennem, hogy mindegy mekkora gyerekeim vannak, csak a gyerekkor számít és hinni is abban hisznek, amiben akarnak. Hiszik e vagy sem a Mikulás létezését, ugyanolyan csillogó szemmel és hálásan bontogatják a csomagot, közben már azt tárgyalják, hogy vajon az iskolában mit hoz nekik a Mikulás, vagy a helyettese! Gyerekek és ez maradjon is így, hogy minden gyermek addig legyen gyermek, míg teheti és higgyen abban, amire szülei tanították, mert az élet így kerek és csodálatos!

Nevek

Számomra hihetetlennek tűnik és jómagamnak sosem jutott volna eszébe. Azt gondolom, törvény adta jogunk, de tegye a szívére a kezét az, akinek eszébe jutott. Valami oka van vagy nagyzási mánia? Valahova akarok tartozni és ezért ezt az utat választom? Nem hiszem, inkább a másik felét gondolom, mert ha valaki el akar tűnni, az biztosan okkal teszi. Úgy gondolom, akinek nincs félni valója annak ezt az utat nem is kell választania. Hogy miről is beszélek? Hát a névváltoztatásról, ami igencsak elszaporodott egy bizonyos közösségnél. Valaki kitalálta és azóta elvesztek a klasszikus nevek és családokat neveztek át tetszőleges, vagy régi Magyar családok neveire. Eddig valamit legalább sajátunknak mondhattunk, de ennek is vége. Már saját nevünk sincs. Persze demokráciában azt teszünk, amit akarunk, de ez nem túlzás egy kicsit. Tételezzük fel, hogy elmegyek külországba, elkövetek pár olyat, amit ott sem dicsőítenek és mielőtt bárki felelősségre vonhatna, hazautazom és pár hónap alatt nevet változtatok. Aztán az új nevemmel ismét kiutazok és ott folytatom, ahol abbahagytam. Aztán ha valami történik, kiderül, hogy régebben miket tettem, mosom kezeimet, hiszen Én nem az vagyok aki vagyok, hanem teljesen ugyanaz vagyok, csak másképpen. Őseink forognak sírjukban, mikor meghallják, hogy ősi Magyar nevek mely személyeknek lesz búvóhelye. Büszke nép vagyunk, akik büszkék a nevükre, de már arra sem, mert nem a miénk kizárólagosan. Ezek szerint névrokonom van kéretlenül is és lehet hivatkozni kapcsolatokra, még akkor is, ha sosem találkoztunk, csak éppen ez a vezetéknév jutott az illetőnek az eszébe. Hát ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket nehezen nyelünk le, de mit tehetünk. Tavaly kicsapták az iskolából a Sz.Klaudia, ma jár ide egy Nemes Klaudia, de nem tudjuk ugyanaz e? Persze mondhatnánk: Mit háborogsz, hiszen nem rövidítettek meg senkit. Igaz, de irritál, hogy pár tollvonással megváltoznak sorsok és besározódhatnak ártatlanok, hiszen a nép asszociációja nagyon erős. Kistelepülésen, mindenki ismer mindenkit és egyszer csak azt hallják a falusiak szájából, hogy: Na ezeknek is szép kis rokonságuk van! Hát igen, erről írtam!

Levél

Kedves Szüleim! Tudom, hogy régen írtam már Nektek, de az idő sajnos….Meghalni nincs időm. Régebben tudjátok nagyon jól, hogy szinte hetente írtam, de mostanában nincs rá időm. Annyit dolgozunk, mint állat és mégsem jutunk előre. Tudjátok felvettük a jelzáloghitelt, aztán meg autót vettünk és így kilóg a lábunk a takaró alól. Éjt nappallá téve dolgozunk, hogy ki tudjunk mindent fizetni. Feleségem is 16 órákat dolgozik, hogy azért a gyerekek ne vegyék észre a pénztelenséget. Egyébként jól vagyunk, amit Nektek is kívánunk, és igazán felemelhetnétek néha a telefont. Tudom, hogy kevés a nyugdíj és minden nagyon sokba kerül, de két perces telefonbeszélgetés nem kerül sokba. Sajnos Nekünk nincs pénzünk a telefonokat feltölteni, de hívni tudtok minket. Remélem nem lesz beteg senki, mert nem nagyon tudnánk kifizetni a gyógyszereket. Nektek még futja? Azt gondoltam tizenéves koromban, hogy majd Én foglak eltartani Benneteket és gondtalan életetek lehet, de nem rajtam múlott. Most már csak az jön, hogy a nyugdíjakat is csökkentsék. Remélem, nem merik megtenni. Látjátok egyre több a szegény ember és a kilátástalanság visz sokukat öngyilkosságba, de lehet, hogy ezt is akarja elérni a vezetés?! Persze bízunk, mint Apa mondaná, hogy hit nélkül élni nem érdemes. Hiszünk és szenvedünk, mert még a hitet nem fogadják el a bankok. Egyre többet hallani, hogy hamarosan jobb lesz, de ezt mind olyanok mondják, akiknek amúgy sincsenek napi gondjaik. Mi meg csak tűrünk és szenvedünk, mert ilyen balga a Magyar. Apu! Neked még nem jutott eszedbe, hogy az elmúlt húsz évben, amit tönkretettek, azt mennyi idő alatt lehet majd helyreállítani? Tudod szoktad mondani, hogy a II. világháború pusztításai után tíz-tizenkét évvel már romokat sem lehetett látni és vadonatúj gyárak ontották magukból a friss termékeket.?! Hát ez a vívmány ám, amit most elkövettek ellenünk. Gratulálok! Büszke lehet magára az elmúlt húsz év összes felelős polgára. Remélem, ezt a történelmet nem ferdítik el és nem kell átírni a történelemkönyveket. Reméljük, hogy minden, amit tesznek, a Mi érdekünkben történik, mert akkor könnyebb elviselni a kevés kis rosszat, ami még hátra van. Hát ilyen körülmények között élünk (vegetálunk) de nem panaszkodni akartam, csak úgy kijön az emberből. Te is tudod Édesanyám, hogy mindig olyan ember voltam, aki a törvénytelenség és a hazugság ellen volt. Azért valami jót is mondok: Gyerekeink jól tanulnak, egészségesek és semmit nem érzékelnek a körülöttük folyó mindennapos szenvedésekből. Még mindent meg tudunk adni nekik, amit a józanész megenged. Mi meg majd csak el leszünk valahogy. Most zárom soraimat és a legközelebbi viszontlátásig jó erőt és egészséget kívánunk. Fiatok, Béla Ui: Ígérem hamarosan írok és ezután rendszeresen fogok .

Hát ezt is megértem. Ledolgoztam életem jó részét, van 36 év munkaviszonyom és oda jutottam, hogy a keresetemből nem tudom általam megszokott módon és színvonalon eltartani a családomat. Pár éve kezdődött, de azt mondtam, hamar lecseng ez is és visszaállunk a régi kerékvágásba. Hát ebből nem lett semmi. Mint minden szülő Én is csak a gyerekeimnek élek és azt szeretném, ha nekik kicsivel jobb lenne, mint Nekünk volt. Nem gondolok Én luxusokra, csak az adott korban elvárható és sokak számára elérhető nyaralások, márkás ruhák, cipők, iskolai szakkörök, melyek fizetősek és sokkal jobbak, mint régebben voltak. Szeretném, ha az általam felnevelt gyermekek tisztességes szakmához jussanak, melyből becsületesen élve tudják gyerekeiket felnevelni. Persze mondhatják most sokan, de hiszen ez nem csak pénz kérdés! Hát lehet, hogy nem, de nagyban befolyásoló tényező. Az a problémám, hogy míg körülöttünk sokan pofátlanul élnek és soha nem tudni miért, de ezt látjuk. Aztán van egy réteg, mely mindegy mit csinál, mindig talpra esik, vagy talpra segítik. Vannak, akiknek nincsenek anyagi gondjaik, mert törvényeink megvédik Őket. Minket miért nem? Mi is itt élünk, sőt talán még mi vagyunk többen, de tény, hogy lassan rosszabbul él aki keres és folyamatos munkája van, mint az, aki léha és segélyből iszik a kocsmában. Nincs fizetnivalója ,mert Ő védett és sosem fogják kilakoltatni! Nem fizet rezsit, mert nem tudnak vele mihez kezdeni. Én meg a fizetésemet teljes egészében befizetem a bankoknak és a multiknak, mert itthon már nincs otthon! Csekkjeink feladása után következne az osztás és szorzás, mert élni is kellene valamiből, de sajnos ezt a legkönnyebb, mert minden hónapban párizsis szendvics és tojásételek, mert azok még tojnak. Kenyeret próbálunk otthon sütni, mert spórolni lehet vele. Gyerekeinknek meg egyre többször mondjuk, hogy : Sajnálom, de nem futja rá. Nyaralások, közös programok szinte ki vannak zárva, mert mindig a munka, hiszen plusz jövedelem nélkül már elárverezték volna a házunkat is. Szóval keresetünk nagyon korlátozott és szinten van már hat éve. Persze ez senkit nem érdekel, akit nem érint. A bajom az egésszel az, hogy míg mások gyarapszanak és semmit nem tesznek érte, addig a dolgozónak nagyon kevés marad. Nem véletlenül hajtogatják a módos emberek, hogy Dolgozz Nekem miinél többet, annál több lesz NEKEM! Most már csak azon gondolkodom, miként magyarázom meg a gyerekeimnek, hogy miért mondom egyre többször, Hogy sajnos nem futja, mikor azt látják, hogy sosem vagyunk otthon, mindig dolgozunk. Ők nem értik, miért lett olyan a világ, hogy Minél többet keresel, annál kevesebb jut haza!? Mindig azt szoktam példálózni nekik, hogy ezer forintból könnyebb gazdálkodni, mint százból, de míg nekünk több nem jut, addig ebből kell megoldani. Mondom, de nem értem, hogy miből?

Könnyezem, mert hiányzik! Állok a temetőben Édesanyám sírjánál és könnyezem. Ő már 28 éve nincs Velünk és bármennyire telik is az idő, egyre jobban hiányzik. régebben, mikor frissek voltak az emlékek, már hiányzott, mert nem volt kihez fordulnom, ha gondjaim akadtak. Nem volt segítségem az apró dolgokban és nem segített senki, mikor nagy döntéseket kellett hoznom. Akkoriban azt mondta nevelőapám, hogy az Édesanyám nélkül elveszett ember vagyok és valószínűleg az utcán végzem. Hát ez nem így történt! Van munkám, saját házam, csodálatos feleségem és még csodálatosabb gyermekeim. Mindent a magam és a nejem munkájából teremtettünk elő és már akkor is hiányzott. Sokat könnyeztem éjszakánként, mikor visszaemlékeztem a régi mindennapokra. Emlékeztem a csínytevésekre és az Ő kedves simogató kezeire, melyek óvtak és megnyugtattak. Emlékeztem a megbocsátásokra és a szigorra, mely nélkül sosem jutottam volna oda, ahol most tatunk. Szeretnék olyan lenni, mint Ő, de olyan nincs még egy. Kedves, megbocsátó és családszerető. Sosem láttam fáradtnak, pedig látástól- vakulásig dolgozott. Mindig ott volt, ahol kellett, mindig tudta mi a helyes és mit kell tenni! Később, már fiatal felnőttként is számíthattunk rá és türelme volt mindenhez. Tisztában volt élethelyzetünkkel és nagyon örült, mikor el akartam venni a menyasszonyomat. Hamar megszerette Ő is és lázasan készültünk az esküvőre, mikor egyik reggel holtan találtuk. Az orvos azt mondta, olyan hirtelen jött a szívelégtelenség, hogy nem tudta leküzdeni a szervezete, álmában meghalt! Akkor azt hittem vége a világnak. Aztán éltük az életünket tovább és próbáltuk elleplezni hiányát, de kevés sikerrel. Ahány alkalommal meglátogattam, mindig elbeszélgettünk és mindig elmondtam, hogy ennyire hiányzik, de segítséget nem kaptam. Most, hogy már ennyi idő eltelt, azt gondoltam már nem lesz szükségem segítségére, de itt állva a sír mellett, érzem, hogy az életem alakulása, csak az Ő segítségével történhetett. Amikor bajban voltam, mindig hozzá fohászkodtam és utólag visszagondolva mindig megoldódott. Ezt csakis Neki köszönhetem. Sírok és nem szégyenlem, mert azt az embert veszítettem el, aki halála után is a legnagyobb segítőm maradt. Itt állok a sírnál és emlékezem, mert Édesanyám volt az egyetlen a világon, aki halála után is megmaradt Nekem. Közben elégett a gyertya, melyet gyújtottam és körülöttem elfogytak a hozzátartozók. Lassan elindulok Én is és arra gondolok, hogy ide mindig jöhetek, ha segítségre lesz szükségem, mert Ő mindig Velem van! Nézem a temetőt, mely ilyenkor meghatóan gyönyörű! Csend van, csak a lépteim csikorgása hallatszik a murvás úton. Visszanézek és úgy tűnik, mintha Édesanyám sírjától integetne valaki. Visszaintek ás magamban mormolom: Köszönöm mindazt, amit Értem tettél, Isten áldjon meg édesanyám!

Érzékeny

Mint bizonyára minden blogolvasómnak feltűnt, szociálisan érzékeny, család és gyermekszerető vagyok, aki nagyon gyorsan reagál minden gyerekekkel kapcsolatos hírre. Sajnos az utóbbi időben nem sok jót lehet írni, bármennyire kutakodom is a témában. Mostanában inkább a rosszul táplált és elhanyagolt gyermekek lettek előtérbe helyezve. Naponta olvasni olyan híreket, amelyek azon szülőkről szólnak, akik elhanyagolják gyermekeiket, akik ápolatlanul, mocskosan, koszosan járnak közöttünk és kéregetnek vagy kukáznak, mert nem telik ételre. Sokszor felkaptam a fejem, mikor ilyet olvastam és elhatároztam, hogy egy rövid oknyomozás után közzé teszem tapasztalataimat. Szándékosan nem a fővárosba, hanem egy kevesebb lélekszámú, de közepesnél nagyobbnak mondható várost választottam, amely kb. 50.000 lakosú. Hát bizony megdöbbennének, miket tapasztaltam. Természetesen nem fogok senkit megnevezni, de a téma így érdekes. Szóval egyik nap olvastam a cikket, ekkor indultam el. Senki ne gondolja, hogy csak úgy találomra mentem volna. Nem, hanem egy roma kisebbségi képviselővel indultam el, aki szintén sajnálkozik a mostani világon, de széttárja kezét, hogy Ő sem tud tenni semmit. Tudja, hogy kik azok, akik törvényeken felülinek tartják magukat és ekként is élnek. Tudja kik azok, akik nem munkahelyen és nem is napszámban keresik mindennapi betevőjüket, de mint mondja nem tudnak tenni ellene semmit. Én közöltem vele, hogy nem ez érdekel, nem ezért jöttem, hanem azért, hogy megtapasztaljam a gyerekek elhanyagoltságának okát, többek között. Hát úgy érzem ismét kényes témát érintettem, mert nagyon hallgatag lett. Azért elkísért olyan helyre, ahol tudtam olyanokkal beszélni, akik rendszeresen magukra hagyják gyermekeiket. Bementünk egy kocsmába, ahol páran támasztották a pultot és társalogtak. Nem értettem, miről, de aktívan gesztikuláltak a felek. Közelebb mentünk, ekkor már megértettem, hogy a mindennapi gondok, megélhetés munkalehetőség és a kormány tettei voltak napirenden. Bele próbáltunk szólni a beszélgetésbe és bizony meglepően elutasítóak voltak, annak ellenére, hogy ott volt velünk képviselőjük. Hozzá kell tennem az igazság miatt, hogy kevesen voltak romák, többségük magyar származású volt. Ezután már csak hallgattunk és próbáltunk észrevételek maradni, hátha hallunk olyat, ami számunkra érdekes lehet. Általánosságokról volt sokáig szó, ám egyszer csak érdekesebb kezdett lenni a dolog, mikor valaki a helyi viszonyokra hivatkozott. Hát ez az amiért jöttem, gondoltam, és próbáltam közelebb helyezkedni. Az elmondottak szerint önkormányzat itt is elhanyagolja munkáját, halmozza a tartozásokat, elnehezítve az amúgy is nehéz életét a munkásembernek. Hát ezek a munkásemberek, naponta támasztják a kocsmapultot, egymás után döntve magukba a szeszt, természetesen búfelejtés céljából, kritizálva azok munkáját, akik tesznek is értük valamit. Szapulják képviselőjüket, de az Ők elmondása szerint még egyikük sem kereste fel őket, akár csak közmunkáért is. Ahhoz sajnos lusták, mondja a kisebbségi képviselő. Naponta betérnek a kocsmába, sajnálkoznak, de sosem számolják, mibe kerül ez. Ha elfogy a családi vagy a segély, akkor hitelbe isznak, de a kocsmától 130 méterre lévő boltban kevesebbet forgolódnak, mert ott mindig hitelbe vásárolnak és már nem nagyon ad nekik senki. Közben elsétálunk az egyik helyi vállalkozóhoz, aki szokott alkalmazni helybelieket napszámba, kikérni véleményét. Hát nem hallunk Tőle sem dicséret. Elmondása szerint többeket is alkalmazott már és bizony sokszor összetűzésbe került velük és annak ellenére alkalmazta némelyiküket, hogy sokszor becsapták. Kiküldte őket építkezésre, de mikor utánuk ment, mindannyian ültek az árnyékban és beszélgettek. Közben a mellettük lévő üvegből rendesen fogyott a fröccs. Még ők voltak felháborodva, ha szóltam nekik, mondja beszélgetőtársam. Sajnos az is előfordult, hogy eladták a rájuk bízott szerszámokat. Persze többször elküldtem már mindannyiukat, de mindig visszakönyörögték magukat, mondván nincs mit enni adni a gyerekeknek. Megsajnáltam őket, de természetesen nem változtak semmit. Annak ellenére még mindig szokott közülük felfogadni a rendesebbek közül, de mint Ön is hallja, nem érdemlik. meg. Mindig hajtogatják, hogy el vannak nyomva, ki vannak zsákmányolva és bizony dolgoznának Ők, ha lenne munka, mikor meg kapnak munkát, mindig azt keresik, melyik a könnyebbik vége és mindig úgy állnak hozzá, hogy más is oda férjen. Sok olyan van, aki családostól teszi mindezt és ebből adódik, hogy a gyerekek mikor éhesek otthagyják a szüleiket és csavarognak, aminek egyenes következménye az elhanyagoltság. Otthon sem számíthatnak sok jóra, hiszen melyik alkoholista szülő képes gondoskodni gyermekeiről?! Sok családban házánál nincs már áram, vizüket a szolgáltató leszűkítette és a felhalmozott tartozások már veszélyeztetik lakhatásukat. Ugyanakkor van olyan szülő, aki alapítványi iskolába járatja bentlakással gyermekeit, az utánuk kapott családi pótlékból és a segélyekből meg dőzsölnek otthon. Mikor gyerekeik hazamennek hétvégére nem mindig jut ebéd az asztalra, mert addigra elfogynak a segélyek és egyéb juttatások. A gyerekek szennyes ruháit meg visszaküldik mondván nincs sem mosógépük, sem mosószerük. Természetesen a családgondozók félnek pár családhoz kimenni, ezért nincs környezettanulmány, de kár is lenne, hiszen nem fogadják el a segítséget, öntörvényűek. Dolgoznának, de mindenki nem lehet vezérigazgató, mondja képviselőjük, meg a munkához iskola is kell, mert Ők nem tudnak kemény munkát végezni, hiszen majdnem mindegyik leszázalékolt. Közben meg hallani, hogy orvosokat vonnak felelősségre, mert pénzért százalékoltak le embereket. Ezeket a hallottakat Én csak papírra vetettem, mert sajnálom ezeket a gyerekeket és hiszem, hogy ha minél többen tudunk erről a mindennapi problémáról és próbálunk tenni értük valamit, előbb vagy utóbb, de lesz foganatja. Ui.: Mikor ezeket a sorokat írtam kaptam egy E mailt, amiben az általam meglátogatott képviselő írta, hogy látogatásom után megkeresték cigány emberek, hogy segítséget kérnek, mert az írásom biztosan felkeltette sokak figyelmét és biztosan lesznek olyanok akik, segítenének. Nos Én mondtam nekik, hogy jelentkezett pár munkaadó hogy kellene neki munkaerő folyamatos munkára! Megint végig kellett néznem és hallgatnom a véleményeket, hogy Ők nem munkát, hanem segítséget(pénzt) kérnek, mert tudom Én is nagyon jól, hogy nem tudnak dolgozni! Gyerekeink éheznek, nincs fa télire, stb. Hát ennyit a gyerekek felneveléséről és a velük való gondoskodásról. Természetesen ennél sokkal rosszabb a helyzet, de nem fér bele egy blogba a téma taglalása. Nem hagyom abba az oknyomozásokat és körbejárm a témát, hátha lesz megoldás. Optimista vagyok és bármennyire hihetetlen, nem látom befejezettnek a dolgot. Tudom, hogy van ellenpélda és hiszem, hogy alapból senki nem születik lusta és gondatlan embernek, csak a körülmények.....

Lábat lógatók

-Az csak lábat lógatni tud!-mondja egyik alkalmi ismerősöm az egyik zalai kistelepülésen. Ide jöttem adatot gyűjteni az egyik készülő anyagomhoz. Csak úgy találomra szólítottam meg az illetőt, de azt hiszem pontosan beletaláltam, mert csak úgy ömlött belőle a szó: -Tetszik tudni, mikor ezeket ide betelepítették, mert addig a falun kívül éltek egy telepen, akkor kezdődött az ellenségeskedés. Őket behozta a Tanácselnök, építtetett a TSZ brigádjával házakat nekik ingyen és minimális bérletért, akkor zúgolódott a nép hogy nekik miért lehet!? Sok embert irritált és hozzáteszem jogosan, hiszen mások úgy kuporgatják össze a kevés kis pénzből a megélhetést és éjt-nappallá téve dolgoznak, hogy fedél legyen a fejük felett, ezek meg minden szíre-szóra házat kapnak. Hát ez volt az elindítója a gyűlölködésnek minálunk. Később meg már mindent erre alapozva hordott a nép, ha bármi sérelem érte. Ezek kérem dolgozni nem szeretnek csak gyerekeket szülni a családiért. Én ledolgoztam az egész életemet és mire vittem? Van egy házam, ami rendben van igaz, de még mindig tartozást fizetünk. Neki van egy frissen felépített családi ház, amiben lakhat és még törlesztése sincs. Én dolgozom, amiért minimálbért kapok és a fizetésem felét visszaviszem a munkahelyemre, mert a bejárási költség és a napi kaja felét teszi ki a fizumnak. Élik mindennapi életüket a családiból és a segélyekből, költségük meg semmi. Modern telefonokkal szaladgálnak és hitelbe vásárolnak, mert a kocsmába kell a pénz. Csodálkozunk, hogy nem szeretik Őket, hiszen minden falusi rendezvényen ott tolonganak, etetik a családjukat a falu pénzén, mulatnak és este provokált verekedésekkel fitogtatják erejüket. Hát ezért nem lehetnek szeretni Őket. Gyerekeik minden nap lógnak az iskolából és a kisebb gyerekeket zsarolják, elveszik tőlük a reggelit, uzsonnát és a zsebpénzüket. Mikor próbálunk tenni valamit, a jegyző úr tanukat és fényképes bizonyítékot kér. Egyszer az egyik kiszámolta Nekem, hogy Ő mennyi pénzt kap egy hónapban és Én mennyiből élek! Hát az övé többre jött ki és járulékot sem fizet, de minden ingyen jár neki, mert hátrányos helyzetű! Nos kedves Uram! Ha ez nem megfelelő alapanyag az Ön vizsgafelkészüléséről, akkor jöjjön el egyszer közénk és hallgassa meg az embereket, akik már nagyon el vannak keseredve és várják, de nagyon a változást, ami nem kizsákmányol és ekkora különbséget tesz emberek között. Biztosan tudnánk olyat mondani amiből egy doktori is kitelne. Döbbenten hallgattam szavait és elgondolkodtam, hogy miként lehet ilyen körülmények között élni és olyanokkal együtt élni, akiktől fenyegetve érzik gyerekeink magukat és tehetetlenek vagyunk velük szemben, ugyanakkor tisztességes állampolgárként tudjuk, hogy jogkövető ember nem ön-bíráskodhat és várnia kell a hivatalok és az arra hivatottak intézkedéseire. Remélni tudom csak, hogy ez a hirtelen kirohanás nem alaptalan. Mivel nem tartozik az általam gyűjteni kívánt anyaghoz szorosan, így nem is firtattam tovább, de továbbgondolásra érdemesnek tartva, közzé tettem, ami annak a kis zalai falunak és valószínűleg másoknak is problémája. Kicsit másképp írtam le, mint a mesélő elmondta, mert sok olyan elhangzott, ami nem nyomdafestéket tűrő és olyat is, aminek alapját nehéz lenne ellenőrizni, de a lényeget megpróbáltam hitelesen átadni.

Cigánykérdés

Találtam egy videót, ami azt hiszem nem igényel kommentárt. Remélem olyanok is megnézik, akik tehetnek is valamit és meg is teszik végre!

http://esztergom.jobbik.hu/content/cig%C3%A1nybiznisz-jakab-p%C3%A9ternek-jobbik-miskolci-k%C3%A9pvisel%C5%91j%C3%A9nek-felsz%C3%B3lal%C3%A1sa

Lerágott csont

Ismét terítéken a téma, de nem hiszem, hogy értelme lenne. A korkedvezményes nyugdíjakról van szó, amit most ismét az Ombudsman vizsgál, ugyanis szerinte alkotmányellenes. Lehet! Természetesen aki ezt igénybe veszi, az nem okolható érte, hiszen nem ő hozta a törvényeket, csak él a lehetőséggel. Régóta téma már a törvény felülvizsgálata, de valami miatt eddig még nem került rá sor. Persze, mint minden elavult törvény, ez is felülvizsgálatra szorul, de ne dobáljuk sárral azokat, akik most, mint kedvezményezettek ezt a nyugdíjformát élvezhetik. Bicskanyitogató az biztos, hogy 40 egynéhány évesen a minimum nyugdíjat jelentősen meghaladó nyugdíjért ülnek otthon, de ez a törvény! Apropó! Ülnek otthon! Nos ez az ami sokakat irritál, ugyanis a korkedvezményes nyugdíjat azért találták ki anno, mert a szolgálatban eltöltött évek fokozottabban igénybe veszik az embert, ezért hamarabb pihenés és regenerálódás vár rá. Ezzel nem is lenne baj, ha a többségük nem vállalna munkát, mégpedig olyat, ahol a jövedelme magasabb, mint az átlag és még járulékot sem fizet. Természetesen az ilyen nyugdíjasok 90%-a munkát vállal, ezzel elveszi mások elől a munkalehetőséget és még az államkasszát is megrövidíti. Hogy ezt miért nem tudják a magasan ülők? Nos, szerintem tudják, csak...! Mondom még egyszer, nem azzal van a baj, hogy létezik maga a törvény és van aki, tud élni vele, hanem az, hogy mindegyikük tud nyugdíj mellett munkát vállalni. Akkor viszont megkérdőjelezem a fokozottabb igénybevételt, mint a korkedvezményes nyugdíj rendszerének egyik magyarázatát. Biztosan lenne más lehetőség az ilyen nyugdíjasok részére, csak még nem találták ki, de szeretném, ha hamarosan lépne valaki ez irányba. Az ilyen nyugdíjasnak, már nem kell eltartani családokat, mert feltételezem a gyermekei már felnőttek, mégis elveszi olyanok elől a munkát, akik esetleg ebből tartanák el családjukat és nem közmunkaprogramból. Biztonsági őrök tucatjai dolgoznak korkedvezményes nyugdíj mellett, mert Őket nem kell bejelenteni, vagy ha bejelentik is, nem kell utána fizetni. Hát ennél kedvezőbb a munkaerő piacon szerintem nem létezik Vizsgálhatja ezt bárki, aki ért hozzá, de ne felejtsük el, hogy az emberek sem tájékozatlanok és bizony felemelkedik a szőr a hátunkon, mikor olyat hallok, hogy 38 évesen nyugdíjas és ereje teljében vállal még munkát, mert Őneki a pihenőideje tényleges pihenés, nem kell rohannia a másik munkahelyére. Idős emberek, akik leszolgáltak(ledolgoztak)évtizedeket, ilyenkor megkérdezik: _ Mit tettek le ezek a fiatal nyugdíjasok az ország asztalára. Hangsúlyozom még egyszer: Nekem nem a nyugdíjasokkal van a problémám, hanem az eszement törvénnyel és a magas nyugdíj melletti munkavégzésre. Vagy ha már mindenáron meg akarjuk tartani ezt a rendszert, akkor fizessen mindenki összevontan adót és járulékot a jövedelme után. Vagy a nyugdíja melletti munkavégzés idejére ne kapjon a nyugdíjas nyugdíjat. Bízom benne, hogy valami változás lesz ebben is és reménykedjünk, hogy hamarosan több fiatalnak tudunk munkát adni azáltal, hogy megszűnnek a nyugdíj melletti munkák. .

Hivatásom Gyerekekkel foglalkozni, nevelni, oktatni és tanítani Őket, szerintem az egyik legszebb dolog a világon. Mióta az eszemet tudom, mindig arra készültem, hogy gyerekekkel foglalkozzam és ez majdnem így is történt. Először hivatásos katonaként felnőtt fiatalokkal kerültem kapcsolatba, Őket okítottam és terelgettem az élet útvesztőjében. Később nevelőszülőként a 19 hónapostól a 18 évesig kerültek hozzánk gyerekek, akikkel kicsit másképp, de nagyon nagy szeretettel és türelemmel foglalkoztunk, akik némileg mentálisan sérülten kerültek a családunkba és nagyon más életvitelt éltek. Őket is meg kellett tanítani minden olyanra, ami szükségeltetik a nagybetűs Élet megélésére és családra nevelni Őket. Velük sem könnyű és ennyi év tapasztalata után, merem mondani, hogy mindezt fizetésért és munkaviszonyért nem szabad csinálni. Ez a hivatás 24 órára szól és néha még többre is. Intézetben, ahol jelenleg dolgozom, szintén azt kell, mondjam, hogy ezt a „munkát” szívvel lélekkel, csak hivatása szeretetéből tudja mindenki végezni. Sokszor, mikor fáradtan indulnék haza, pár mosoly, gesztus, jó szó a gyerekek részéről feledteti a fáradtságot és eszembe juttatja az otthoniakat, akik ugyanazt a szülőt várják, aki minden nap hazamegy és tanul velük, ellenőrzi leckéjüket, vacsorát készít, ellenőrzi a másnapi órarend szerinti iskolatáska bepakolását, majd beszélget a gyerekekkel és nem érezteti, hogy Ő már fáradt, álmos. Mikor a gyerekek elmennek lefeküdni, akkor készül a másnapi ebéd és készülnek az iskolai szendvicsek. Mikorra ágyba kerül, már félholt, aki másnap elsőként kell keljen, hiszen gyermekeit iskolába kell indítani. Nos, ez biztosan minden családban így van és ez így is kell, legyen, de olyan gyermekekkel, akik teljesen más környezetből kerülnek a családba és más nevelést kaptak eddig, nehezebb. Utána ismét az intézeti munka és ez így megy minden nap. Nagyon jó, szeretem csinálni, és aki azt a munkát végzi, amit szeret, az bár elmondhatja, hogy boldog ember. Ehhez hozzájön a családja szeretete, elismerése, ami tetézi az örömöt. Növendékeim annak ellenére, hogy intézeti gyerekek, nagyon rendesek, tisztelettudóak és tisztában vannak az együttélés és a viselkedés szabályaival. Ők is nagyon szeretethiányosak és nagyon vágynak a szülői szeretetre, de sajnos itt nem lehet különbséget tenni gyerek és gyerek közt, ezért megpróbál az ember egyformán viszonyulni mindegyikhez, de nem mindig sikerül. Nos, ez az Én hivatásom és szeretem csinálni, de meggyőződésem, hogy nem szabad munkaként tekinteni erre a hivatásra és természetesen nem szabad munkának tekinteni a gyermekeket sem, akik legyenek bármilyenek, akkor is csak gyerekek!

Helyi járatú buszon ülve hallottam a következő párbeszédet: - Szia Csillu! De jó, hogy taliztunk, már annyira el akartam mondani Neked valamit! - Halljuk, mi az a nagy valami? - Hát biztosan tudod, hogy már régóta gondolkodtunk Tibivel a gyerekvállaláson, de a körülmények sajna nem a leg kedvezőbbek, illetve most talán sikerül! - Mesélj, ne csigázz tovább! - Tibi az önkormányzattól igényelt és kapott is a fiatalok házában lakást, úgyhogy beköltöztünk a hétvégén, most már nem kell albérletről, albérletre járni, így vállalhatunk végre gyereket. - Ez nagyon szupi, örülök, hogy elindultok végre, bárcsak Én is meg tudnám oldani, de egyedül és lakás nélkül..... Igazán jó volt hallgatni ezt a beszélgetést és örültem, hogy vannak még olyan fiatalok, akik felelősséggel vállalnak gyerekeket és nem a Családiért, meg a segélyekért szülnek. Biztosan nem egyszerű a mai világban egy gyermek vállalása, de mikor volt az? Most sok fiatal a karrierjét építi és elfeledkezik a gyermekéről, aztán meg ketyeg a biológiai óra és egy re jobban kitolódik a szülések időpontja. Ugyanakkor ebben a bizonytalan világban, melyik szülő meri kimondani, hogy édes gyerekem, vállaljátok csak be, majd segítünk. Valamikor tudtak a nagyszülők segíteni, de mióta Ők is a megélhetésért dolgoznak nyugdíjuk mellett, egyre nehezebb. A központi támogatás meg úgy gondolom hagy kívánni valót maga után. Aki tisztességes körülmények között akarja felnevelni gyermekét és felelősséget is érez a nevelés iránt, az nehezen vág bele. Aki meg szüli sorban a gyerekeket, az nem minden esetben gondolkodik felelősségteljesen, azt hiszem. Gyermekvédelemben dolgozom és látom, hogy honnan kerülnek állami gondozásba gyerekek, akiknek ha van egy csepp szerencséjük, akkor talán nevelőszülőnél köthetnek ki, de a vér szerinti szülők lassan elfelejtik Őket. Ismerősi körben van olyan, akinek az első "házasságából" született három gyermeke már intézetben nevelkedik és a második "házasságából" is már egy ott van. Meg kellene gondolni, ki mire vállalkozik és véleményem szerint a családgondozóknak is szigorúbban kellene fellépni a gyermeküket nem a megfelelő módon és körülmények között nevelő szülőkkel szemben. Számtalan alkalommal voltam környezettanulmányt készíteni és bizony sokszor nagyon mostoha körülmények között találtunk gyermekeket, mikor megkérdeztük az Anyukát, hogy miért nem tudnak kicsit kitakarítani és festeni, rendet rakni, azt felelte, hogy nincs pénz. Én meg azt gondolom, hogy sok minden múlik a pénzen, de nem minden! A takarítás és a ruhák tisztán tartása alapvető lenne, de sok helyen még ez sincs meg. Szülők nem dolgoznak, alul iskolázottak és nem hajlandók felnőttoktatásban részt venni. Sokunk számára rejtély, hogy miből élnek és tartják el gyerekeiket. Apropó: gyerekek! A minap találkoztam egy kislánnyal az iskolájuk bejáratánál, aki nem tudván, hogy ki vagyok, megkérdezte Tőlem, hogy Én hoztam a reggelit? Mondom ilyen korán. Azt felelte igen, mert Ő nagyon éhes. Kíváncsiságomat nem elégítette ki, ezért visszakérdeztem: Miért, otthon nem kaptál reggelit. Áááá! Otthon sosincs mit enni! Hát ezt igazán nem hiszem el, de biztosan van igazsága a gyereknek, hiszen tudjuk, hogy a gyerek ritkán hazudik. Ha viszont valaki nem tudja eltartani gyermekét, akkor minek vállalja? Az állam megadja nekik a családi pótlékot (bocs: iskoláztatási támogatást!) de a felhasználását nem ellenőrzi. Nos sok mindent lehetne a felhasználás módjáról írni, de nem ide tartozik, majd talán egyszer. A gyermekvállalás meg legyen a felnőttek felelőssége, de nem kéne azokat segíteni, akik utána nem tudják vállalni a nevelésüket.

Sajnos nem telik el úgy nap,hogy ne halljunk fiatal vagy gyermekkorú bűnelkövetőkről. Egyre drasztikusabb és durvább elkövetési módokról hallani. Azért Én elgondolkodtam, hogy ezeknek a fiatal és gyermekkorú "bűnözőknek" mi a motivációjuk?! Úgy érzem, hogy a társadalom ilyetén alakulása és a szülők felelőtlen gyermekvállalása, ami által nem igazán értenek a gyermekneveléshez, vezet odáig, hogy utcára kerülnek a gyerekek, iskolát messze kerülik, mint anno a szüleik, mert sokkal jobb csavarogni. A csavargáson át aztán jönnek a keményebb hétköznapok az idősebbek vagy erősebbek fenyegetései. Egyre több a kihasznált gyerek, sokszor a szülők tudtával és sajnos, beleegyezésével, mert sokszor a szülő sincs tisztában gyerekei hollétéről. Sok gyerekkel beszélgettem, akiknek nincs múltjuk, csak a bűnözésre és a kihasználtságra emlékeztek, mikor csak azt ették, amit az utcán az idősebbek meghagytak nekik. Haza nem nagyon volt érdemes menniük, mert ott sem jutott több. Szülői felelősségről ezen esetekben ne is beszéljünk. Falkákba verődve csavarognak az utcákon, tereken, plázákban és a piacokon, lesve az alkalmat és pillanatok alatt elcsenni ezt-azt. Szervezettebb bűncselekményekbe csak az idősebbeket vonják be, mert ügyesebbek és nem jár el a szájuk. Otthon nincs aki megkérdezze tőlük, hogy: Édes gyerekem, merre jártál!? Természetesen a kérdés sokszor költői, hiszen választ a felnőttek sem igazán várnak rá, csak fitogtatják szülői mivoltukat, több esetben erősen beszámíthatatlan állapotban. Ezek a szülők hasonló körülmények között nőttek fel és már nem ritka, hogy ilyen családból a gyerekek egymást váltják az intézetekben, ahol aztán tovább csiszolhatják gyakorlati tudásukat. Velük beszélgetve, bizony vannak páran, akik a jövőjüket elképzelni sem tudják, hogy mit kezdenek az életben. Többüktől hallottam már, hogy ugyanazt a bűnözői életmódot fogja folytatni, amelyiket bekerülése előtt, mert máshoz nem ért, tanulni nincs kedve. Szüleiket is csak idegenekként emlegetik, hiszen nem ismerik Őket. Visszakerülni a családba, egyik sem akart, hiszen szinte minden testvér hasonló helyzetbe van. Azt nem tudom mi lenne a megoldás, de amíg kapják az ilyen szülők is a segélyeket és szociális juttatásokat, addig nem fogják erőltetni a gyerekeik iskoláztatását. Hol kellene először rendet tenni? Kinek a felelőssége mindezen kialakult helyzet? Megoldás e a segélyek emelése? Több ilyen sok gyerekes családnak sikerült közmunkát felajánlani, de nem igazán élnek vele. Erről a témáról is lehetne sok oldalt írni, de azt hiszem mindnyájunknak vannak tapasztalatai ez ügyben. Kérem véleményüket, kíváncsian várom, hogy más részén az országnak, milyen helyzet e téren!?